Working Stiff: 2 years, 262 Bodies, and the Making of a Medical Examiner

Working Stiff: Two Years, 262 Bodies, and the Making of a Medical Examiner by Judy Melinek
My rating: 5 of 5 stars

“Oh, yes—that thing about house cats is true. Your faithful golden retriever might sit next to your dead body for days, starving, but the tabby won’t. Your pet cat will eat you right away, with no qualms at all. Like any opportunistic scavenger, it will start with your eyeballs and lips.” 

Dr. Judy Melinek sebész rezidensként töltötte gyakorlatát, egy őt mindenben támogató férjjel maga mögött, aki némileg aggódva figyelte a túlhajszolt életét. Dr. Melinek szenvedélyesen szerette amit csinált, azonban amikor az egyik 36 órás ügyelete után ájultan esett össze a kórházban, ő is belátta, hogy ezt nem folytathatja tovább. A törvényszéki orvoslás mellett döntött.

Briliánsan megírt könyv, minden szempontból. A történet lebilincselő, kellően vegyítve a tudományt, magánéletet, érdekességet, anatómiát, munkát, mindezt olvasmányosan összeolvasztva, az esetek és történetek egymásba folynak, szinte észre sem vesszük.

"I couldn't remember whether I had examined Andres Garcia's rectum. I agonized about it all evening at home, thoroughly ruining my husband's dinner."

A 2001.09.11-ei new york-i terrortámadás pont a gyakorlata idejére esett, egyike volt annak a 30 orvosnak, akiknek feladata az áldozatok maradványainak beazonosítása volt. Érzékletesen írja le, milyen kemény és érzelmileg megterhelő munkát végeztek. Utólag ő is elmereng rajta, hogy bírt ki ép ésszel.

“I had a wonderful rejuvenating half-hour massage before going backt to work. "You"re under a lot of stress because your chakras are way out of whack," the pleasant young masseuse informed me.  

That, and I'm working a graveyard shift sifting through fetid human remains under Frankenstein conditions, I thought privately. That, and the chakras.” 

Az írónő humora teszi fel az i-re a pontot, egyszerűen úgy érzi az ember, hogy nem bírja letenni a könyvet (bár néha mégis muszáj, mert időnként sokkoló), és mint a kisgyerek az esti mese végén, csak azt érezzük, hogy 'mesélj még!'.
Legalábbis én még pár száz oldalnyi Judy Melineket el tudtam volna olvasni..


View all my reviews

When ​Breath Becomes Air

When Breath Becomes Air by Paul Kalanithi
My rating: 5 of 5 stars

Nehéz még belekezdeni is egy olyan könyvbe, aminek tudjuk, hogy tragikus vége lesz. De megéri. Mert Paul Kalanithi egy csodálatos orvos és legfőképp ember volt, aki nem a betegekért, hanem a betegek mellett akart lenni orvosként. Fogni a kezüket a nehéz úton, ami rájuk várt – a diagnózis után, a műtét előtt, a lábadozás idején. Segíteni feldolgozni a sokszor szinte felfoghatatlant.

Mint ahogy erre az ő életében is sor került, és ő ezt emelt fővel, végtelen méltósággal csinálta végig, hátrahagyva halála után feleségét és kislányát. 37 éves volt.

Because Paul is buried on the windward side of the mountains, I have visited him in blazing sun, shrouding fog, and cold, stinging rain. It can be as uncomfortable, as it is peaceful,both communal and lonely – like death, like grief – but there is beauty in all of it, and I think this is good and right.

Magyarul is megjelent "Elillanó lélekzet" címmel.

View all my reviews

Do No Harm: Stories of Life, Death and Brain Surgery

Do No Harm: Stories of Life, Death and Brain Surgery by Henry Marsh
My rating: 5 of 5 stars

“Every surgeon carries within himself a small cemetery, where from time to time he goes to pray – a place of bitterness and regret, where he must look for an explanation for his failures.’ René Leriche, La philosophie de la chirurgie, 1951” 

Történetek az Életről, Halálról, lelkiismeretről és felelősségről, érzelmekről és elhivatottságról. Mindez egy fantasztikus ember és orvos látószögéből megírva, egy olyan emberé, akinek a szikéje alá habozás nélkül befeküdnénk. Bár a betegek hajlamosak isteni hatalommal felruházni az orvosaikat, végül is az orvos is ember, aki hibázhat és hibázik is, csak az ilyen hiba sok esetben fatális. Henry Marsh erről a csodaszép, de iszonyú nagy felelősséggel terhelt világról mesél nekünk.

View all my reviews

A Sziklakórház története

„Emlékszem, hogy egy városi busszal hoztak sebesülteket. Tele volt a busz. Hoztak egy kisfiút, aki 12 éves volt és mindkét lábát elvitte a saját Molotov-koktélja. Egy tankot akart felrobbantani szegény. De volt ott tüdő-, váll- és gyomorlövéses. Máthé András főorvos egy fejlövéses agyából kioperált golyót viselt a nyakában.” (Lazáryné dr. Zsindely Zsuzsanna nővér, 1956.)

A bejárat

A Sziklakórház a Budai Vár aljában található tíz kilométer hosszúságú barlang- és pincerendszer része. A második világháború kitörése előtt óvóhellyé alakult, majd később Dr. Szendy Károly polgármester elrendelte a sebészeti kórház kialakítását, ami 1939-ben kezdődött és sebészeti szükségkórház néven 1944. februárjában nyílt meg. A mintegy 300 személyes kórházban 600-700 embert ápoltak az ostrom alatt, a teljes barlangrendszerben pedig csaknem 20 ezer katona és környékbeli budai polgári lakos bujkált 1945 februárjában.

A műtő

A kis könyvecske nagyon rövid, de annál érdekesebb olvasmány. Olvashatunk benne az egykor ott dolgozó orvosok, nővérek, és betegek visszaemlékezéseiről, továbbá műszaki rajzok és fényképek teszik még színesebbé a kötetet, amelynek hősei valóban önfeláldozó munkát vittek véghez.

„A néptelen, de holttestekkel, döglött lovakkal, kiégett villamosokkal szegélyezett úton végtelenségnek tűnt, amíg feljutottam a Lovas útra. A Bécsi kapun át éppen egy nagyobb csoport német hadifoglyot kísértek lefelé. Eljutottam a Sziklakórházhoz. Dante járt az eszemben: úgy éreztem, átléptem a Pokol kapuján!” Dr. Bogárdi Mihály egykori páciens, 1945.

Friedrich Born

Kiemelném a svájci származású Friedrich Born-t, aki 1944 májusától volt a Nemzetközi Vöröskereszt képviselője Budapesten.

A nyilas uralom idején jelentős mentőtevékenységet végzett: zsidó kórházakat, árvaházakat helyezett vöröskeresztes védelem alá, tömegesen bocsátott ki védleveleket. A Sziklakórházat is ő helyezte a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alá, így sem a nyilasok, sem a szovjetek nem pusztítottak benne, az ott ápolt civilek és katonák megmenekültek a megtorlásoktól, ahogy a kórház orvosai, ápolói is.

Born tevékenységét 1988-ban a Világ Igaza kitüntetéssel ismerték el, Budapesten egy rakpart szakaszt neveztek el róla és emléktáblát is helyeztek el a tiszteletére.

1962 és 2007 között a János Kórházhoz tartozott, eközben pedig a Polgári Védelem használta raktárnak. 2004 és 2006 között a Krétakör Társulata tartott itt előadásokat. Múzeumként részlegesen már 2007-től, majd a mai formájában 2008 márciusától látogatható.

A minap olvastam egy cikket arról, hogy most már a különleges műveleti erők, azaz a kommandósok is bekerültek a múzeum falai közé. Mondván: "A Sziklakórház története az embermentés története. A történet nem ért véget 1945-el vagy 1956-al. Napjaink konfliktusaiban is jelen van a rendkívüli profizmus és bátorság. A célok és eszközök mások, az emberek is, de a tulajdonságaik hasonlóak."

Mindenkinek meleg szívvel ajánlom ezt a kis összefoglalót!

(Források: mult-kor.hu , librarius.hu, mandarchiv.hu, mellekhatas.hu)

• Cím: Tatai Gábor A sziklakórház rövid története 1935-2002 
• Oldalszám: 44 oldal
• Kiadó: Magánkiadás
• A Sziklakórház Múzeum oldala 
• Cikk a Múzeumról

Egy neurológus lábának története

"Amikor nem szenvedünk hiányt fiatalságból, szépségből, tehetségből, erőből, amikor hírnév, hála, vagyon az osztályrészünk, s valóra válnak álmaink, könnyű kedvesnek lenni, szerető szívvel fordulni a világ felé. De ha elfogy a szerencsénk, eltorzul a testünk, eltűnnek képességeink, megsérül épségünk; ha cserbenhagy az egészségünk és az erőnk, ha arra eszmélünk, hogy betegek vagyunk, szenvednünk kell és nincs biztos remény a gyógyulásra, akkor karakterünk a végsőkig próbára tétetik." 

Ez az első könyvem Oliver Sacks-tól, pedig már régóta fenem rá a fogam, sőt, a "The Man Who Mistook His Wife For A Hat" (A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét) már egy ideje a polcomon pihen, de még nem olvastam el. Ehhez a könyvéhez viszont most egy elég jó akcióban jutottam hozzá, és kedvet kaptam rögtön elolvasni.
Aki nem hallott még róla, Oliver Sacks az Albert Einstein College of Medicine ideggyógyász-professzora. 


A történet felettébb izgalmasnak ígérkezett: egy szerencsétlen baleset folytán maga az író válik orvosból pácienssé. és ebből a szemszögből írja meg ezt könyvet.
Sacks egyik nap gyalogtúrára indul a norvég hegyekbe, egyedül, de szerencsétlenül belebotlik egy bikába, és a menekülésben megsérül a lába, méghozzá elég súlyosan. Azt már ott diagnosztizálja önmagán, hogy quadricepszín szakadása van, és a tónustalan izomból következtetve idegbénulása. Világos számára, hogy egyedül, egy hegy tetején senki nem fog rátalálni - maximum a bika -, így amennyire a körülmények megengedik, rögzíti a lábát (az esernyőt használja sínnek), és kúszó-mászó mozgással elindul visszafelé, nagy fájdalmakkal, szép lassú tempóban, fohászkodva, hogy még mielőtt ráesteledik, valami történjen. Szerencsésen egy épp arra vadászó apa és fia rátalálnak. így eljut a kórházba, ahol megkezdődik a "kalandja" páciensként. 

A kórházban hirtelen rászakad az az érzés, hogy most nem tud semmit sem irányítani,  hiába orvos, senki nem kérdezi meg a véleményét semmiről, arról sem ő dönt, hogy a műtétet altatásban vagy gerincvelői érzéstelenítésben csinálják meg: teljesen kiszolgáltatottan vár a sorsára.


A műtét sikerült, a sebész szerint minden rendben is van, de Dr. Sacks rémülten konstatálja, hogy a lába "eltűnt". Ott van, de még sincs. Csak lóg ott, de nem tudja irányítani, teljességgel idegen, mintha nem is hozzá tartozna. 
Próbálja önmagát diagnosztizálni, Pötzl szindrómára gyanakszik (amikor a beteg szélütés vagy daganat miatt hirtelen nem vesz tudomást teste bal oldaláról, vagy meg van róla győződve, hogy a végtagja idegen, nem létező, vagy esetleg másé). Sacks vissza is emlékszik egy saját volt betegére, aki hirtelen arra ébredt, hogy - szerinte -egy hulla lábát rakták az ágyába, amit ki akart onnan dobni, így kiesett az ágyból. Végül kiderült, hogy egy tumor volt a jobb agyféltekéjében, a parietális lebenyben, ami éjszaka vérezni kezdett. Sacks szerint agyának az a része, ahol a lábának helyzete leképeződik, reggelre eltűnt. Mindezt igazolta az is, hogy a tumor eltávolítása után az érzékelés visszatért.


De nem is mesélném el végig a tépelődéseit, mert ő sokkal érzékletesebben és logikusabban vezeti ezt le, és lényegében az egész könyv erről a kétségbeesett találgatásról, reményről és kiszolgáltatottságról szól. Sacks nagyon érzékletesen ír arról az érzésről, hogy milyen, amikor egy orvosból lesz páciens, és pláne amikor olyan problémát fedez fel magán, amivel a szakirodalom sem igen foglalkozik, mert a betegek vagy nem mernek róla beszélni, vagy nem tudnak - mert ők meg vannak róla győződve, hogy az nem az ő testrészük -, vagy nincs is aki meghallgatná őket. Hiszen a sebész elvégezte a műtétet, minden rendben is van, tehát anatómiai oka nem lehet, a többire pedig nincs idő..


A neurológusok sokáig nem foglalkoztak a tudat struktúrájával, úgy vélték azt a területet meghagyják a pszichiátereknek. Ez azért is volt így, mert a 19. században Charcot, a nagy neurológus, kiadta Freudnak és Babinskinek, hogy különböztessék meg a szervi eredetű bénulásokat a hisztériás eredetűektől. Azonban Babinski végül kinyilvánította a "harmadik tartomány" létjogosultságát, amikor a szervi zavarok okozzák a tudat rendellenességét.


Érdekes a filozófiai és történelmi fejtegetése is a könyv végén, és tulajdonképpen amiatt is olyan izgalmas a könyv, hogy pont maga Dr. Sacks kerül a beteg szerepébe. Egy picit azonban túlzónak és elnyújtottnak éreztem a könyvet, sokszor volt az az érzésem, hogy fele ennyi lap is elég lett volna a történethez. És azt is jól éreztem, hogy nem ez az ideális első könyvnek Sacks-tól (ezt sok helyen írják mások az értékelésben is, hogy ne ezt válasszuk elsőnek), de most már mindegy, a kedvem nem ment el Sacks-tól, inkább kíváncsibbá váltam a többire. 


Egyébként az Ébredések (1973) című könyvéből Robert De Niro és Robin Williams főszereplésével nagy sikerű film készült, amelyet Oscar-díjra is jelöltek.  2002-ben neki ítélték a Rockefeller Egyetem Lewis Thomas-díját, amivel írói életművének értékeit ismerték el.

• Eredeti cím: A Leg to Stand On
• Kiadó: Park Kiadó
• Oldalszám: 300
• Oliver Sacks oldala

Dr. Varró Vince, akit érdemes megismerni

Nagy elánnal kezdtem neki Varró Vince könyvének, hogy aztán egy kicsit megszeppenjek rögtön azon, hogy ez a memoár mennyire tömény, és mennyire személyes. Ha valaki mesél neked Mici bácsiról, vagy Paxiról, osztálytársak szüleinek életéről, (akiket természetesen te magad nem ismersz), és egyéb részletekbe menő életutakról, felmerülhet benned a kérdés, hogy jó jó, na de biztos kíváncsi vagyok én minderre?

A válasz nagyon hamar igenlő lett bennem, ami leginkább Varró Vince közvetlen és kedves stílusának, őszinte köszönhető. Hirtelen nagyon kíváncsi lettem erre az emberre, és a barátaira, muszos éveire, a szakmai karrierjére, a családi hátterére, külföldi és itthoni kalandjaira, orvosi pályafutására, politikai harcaira, mindenre, ami vele kapcsolatos, és amit ebben a könyvben megosztott velünk.

És igen, tömény a könyv, de a végén már alig akartam letenni. Egy vele készült interjúban azt mondja, hogy ő már olyan idős, hogy a fiatalok közül már senki nem is tudja, ki ő. Úgyhogy ismerjük csak meg őt, mert érdemes.

1970 és '91 között Szegeden a Belgyógyászati Klinika tanszékvezető egyetemi tanára volt. 1991-től emeritus professzor. A Magyar Gasztroenterológiai Társaság egyik alapítója, kezdettől főtitkára, majd 10 éven át elnöke.
"Klinikai tevékenysége során nemzetközi hírű gastroenterológiai centrumot hozott létre, amely jelentős eredményekkel járult hozzá a modern gastroenterológia fejlődéséhez. Varró professzor úr a gastroenterológia és a belgyógyászat területén iskolateremtő személy: két tanítványa lett tanszékvezető egyetemi tanár, hat tanítványa kapott egyetemi tanári, három egyetemi magántanári, tíz pedig osztályvezető főorvosi kinevezést az ország különböző területein. Igen gazdag tudományos tevékenységet fejtett ki. Kitűnő szakmai munkásságát itthon és külföldön egyaránt ismerik és elismerik. Több magas kitüntetés birtokosa, többek között kitüntették az MTA Eötvös Koszorújával, a Szegedért Alapítvány Fődíjával, Kiváló Orvos, Markusovszky-díjas, Szent-Györgyi Albert-díjas. Számos hazai és nemzetközi szakmai szervezetben töltött be vezető tisztséget." (Klebelsberg Kunó-díj emeritusi fokozata, szövegrészlet)

Olvassuk tehát könyvét nagy szeretettel és kíváncsisággal, mert sokat tanulhatunk belőle, mind emberileg, mind szakmailag.
Azt olvastam, hogy Varró Doktor Úr tavaly ünnepelte 90. évét, és szellemileg még mindig aktív, aminek őszintén örülök.
Itt pedig egy videó is, amit vele készítettek a Szegedi Klinikán, illetve egy interjú vele.

• Varró Vince: Zárójelentés
• Oldalszám: 251
• Kiadó: Medicina

Szívügy - Egy amerikai orvos magyar emlékei

Nagy érdeklődéssel vettem kezembe Dr. Kerényi Tamás könyvét. Visszaemlékezése rengeteg érzelmet hoz felszínre benne, és szerintem az olvasókban is, legalábbis engem mélyen megérintett élete története.
Az ötvenes évekbeli Magyarországon vagyunk, sztálinista terror, gulág táborok, ÁVH, besúgók. Kerényi Tamás édesapja is "eltűnik" hosszú évekre, mialatt nem tudnak róla semmit, a csonkán maradt család próbálja úgy folytatni az életét, ahogy addig, és soha föl nem adni a reményt, hogy apjuk visszatér egészségesen.

Tamás úgy dönt, hogy orvosi egyetemre megy, mint kiderül, ez apja kívánsága is. Lelkesen kezd bele tanulmányaiba, de az otthoni helyzet annyira elmérgesedik, hogy Tamás hosszas vívódás után úgy dönt, 1956-ban elhagyja az országot. Szülei nem tudnak róla, csak néhány baráttal osztja meg tervét, akik segítenek neki véghezvinni ezt az akkor csöppet sem veszélytelen tervet, és végül Tamás Amerikába kerül.
Hatalmas szorgalommal és kitartó munkával megtanulja a nyelvet, befejezi félbemaradt orvosi tanulmányait, és sikeres szülész-nőgyógyász lesz Amerikában.

A természetéből adódóan örökké tevékeny embert váratlan balesete, egy szívinfarktus dönti le a lábáról, és köti a kórházi ágyhoz hosszú hetekre. Ez a fordulat nagy bosszúsággal és félelemmel tölti el, hirtelen elönti a tehetetlenség érzése, és aggasztja, hogy kicsúszik kezéből a kormány, ami számára eddig ismeretlen érzés. A kényszerpihenő alatt megérik benne a gondolat: ahogy elfoglalt egyetemistaként ő nem tette meg anno, hogy édesapját faggassa a szörnyű orosz fogságbeli életéről, szeretné, ha a saját gyerekei megismernék az övét: küzdelmes gyerekkorát, magyarországi életét és történeteit.
Így hát megírja ezt a könyvet, amit azt hiszem nem csak a közvetlen családja, de sokan mások is nagy érdeklődéssel forgathatnak majd. Én legalábbis azzal tettem, és nagyon szerettem.

1990-ben ösztöndíjat alapított fiatal magyar orvostanhallgatók számára.

Dr. Kerényi Tamás Szülész-nőgyógyásznak a magyar tudományos együttműködés, a tehetséges fiatal magyar orvosok kutatómunkájának elősegítése a "Kerényi Perinatális Ösztöndíj" létrehozásával, valamint 1956 szellemének és örökségének ébrentartása érdekében végzett munkássága elismeréseként a Magyar Köztársasági érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adományozták:

(forrás: www.gimagine.com)

Amerikában is kiadták könyvét "Ice chips" címmel, sajnos a neten nem leltem, pedig kíváncsi lennék a borítójára.

• Kerényi Tamás: Szívügy - Egy amerikai orvos magyar emlékei. Szeged - '56 - New York
• Kiadó: Magyar Könyvklub
• Oldalszám: 294
• A díjátadáson mondott beszéde angolul
• 
  

A műtőlámpa fényében - Egy sebész önéletrajza

Akihez közel áll az orvostudomány, vagy legalábbis szívesen olvas orvosírók által írt könyveket, azok Andrea Majocchi könyvében biztos nem fognak csalódni. Bár előszavában megjegyzi, hogy könyve az orvosoknak túl kevés, a laikusoknak pedig túl szakmai, ezért leginkább orvostanhallgató fiának írta, egyfajta végrendelkezésként, és hogy jó és példás életre ösztökélje. De ez ne riasszon el minket, könyve nagyon is élvezhető.

Édesapját, aki nagyreményű orvos volt, még gyermekkorában elveszítette, így az árván maradt családot nagybátyja vette védelmébe. Nagyon szűkösen éltek, de Andrea-nak sikerül megnyernie egy ösztöndíjat, amivel lehetősége nyílik rá, hogy teljesüljön az álma, és apja nyomdokaiba lépve orvosi egyetemre menjen.

A XIX. század környékén járunk Olaszországban, Andrea Majocchi-nak sokféle kalandban és izgalomban van része orvosi pályafutása során, úgyhogy a történeteit olvasva nem unatkozunk majd.

Cirkuszos kocsiban, bordélyházban operál, sokszor kockáztatva a saját életét is, mindvégig próbálva az általa vélt helyes és orvoshoz méltó utat járni, ami az akkori időben (sem) nem volt könnyű dolog. Dolgozik az első világháború alatt a katonai kórházakban, segédkezik párbajoknál, utazik a lourdes-i zarándokok mellett  kísérő orvosként, és még rengeteg más kalandban van része.

Érdemes tehát elolvasni, izgalmas és emberi könyv ez, ajánlom mindenkinek.

• Andrea Majocchi: A műtőlámpa fényében - Egy sebész önéletrajza 
• Eredeti cím: Vita di chirurgo
• Kiadó: Dante Könyvkiadó, 1940
• Oldalszám: 351

Egy orvosprofesszor visszaemlékezései

Imádom azokat a visszaemlékezéseket, amiket bölcs, sokat megélt orvosok írnak könyv formájában. Már szinte vadászom az ilyeneket, és szerencsére mostanában egészen jókat találtam. Mégis különlegesen tartom Kováts Ferenc könyvét ebben a műfajban. Az 1965-ben megírt naplóját olvasni kicsit olyan, mint amikor hallgatsz valakit, aki kötetlenül mesél, csak mesél, távolba révedő szemmel, és felelevenedik a múlt. És az a "mese" rettentő érdekes, egy kalandos és két világháborút, rendszerváltozást megért orvos életútja. Azonban akkoriban az ország vezetése nem engedte megjelentetni a könyvet, nem tudni, hogy miért. Végül 2000-ben jelent meg, alapítványi támogatással, egy régi tanítvány, Hutás Imre professzor előszavával.

Kováts Ferenc (1888-1983) professzor a korszerű magyar tüdőgyógyászat megteremtője volt. Kolozsváron járt orvosi egyetemre, majd avatása után munkáját Erdélyben kezdi meg körorvosként, falusi környezetben,
Az I. világháború után Szegedre menekül, nagy munka árán létrehoz egy korszerű tüdőgondozó intézetet.
Jár külföldre tanulmányutakra, képezi magát a szakmában, igyekszik az újdonságokat elsajátítani, hogy itthon hatékonyabban gyógyíthasson a megszerzett ismereteivel.
A kor legnagyobb betegsége akkoriban a TBC volt, így a professzor nagy hangsúlyt helyez ennek a kutatására. Itthon ő alkalmazza először sikeresen a beteg tüdőt nyugalomba helyező légmell kezelést, melynek elterjesztése is az ő nevéhez fűződik. Szintén ő az első, aki leírta a "paprikahasítók betegségét", amit a világirodalom is az ő nevéhez kapcsolt.

Később kinevezik Fővárosi Szent János Kórház tüdőbeteg-osztályának élére, amit hatalmas munkával és elhivatottsággal varázsol korszerű intézménnyé, az akkori állapotok ugyanis elkeserítőek voltak akkor az ottani kórházban, és ez az egész közhangulatra is rányomta a bélyegét. Tanítványaiból elismert klinikusok, az ország tüdőosztályainak vezetői lettek. 1944-ben jelenteti meg híressé vált könyvét a tüdőgümőkórról.
Kiváló művész is volt, a könyvben található rajzok általa készültek.

Ajánlom mindenkinek ezt a csodás könyvet, főleg azoknak, akiket érdekel az orvostudomány.

• Kováts Ferenc: Völgyből a hegyre 
• Kiadó: Vince Kiadó
• Oldalszám: 320
• Cikk a könyvről

A rácsok mögött

Már nem emlékszem honnan van ez az ütött-kopott régi könyvem, a sárga lapokkal.. valami antikváriumból rendeltem. A kiadás éve nincs benne, pedig arra is kíváncsi lennék, mindenesetre valamikor a huszadik század elején lehetett.

Louis Berg fiatal orvos, New Yorkban kap munkát egy börtönben. Gyanútlanul, és természetesen némi aggodalommal és félelemmel telve lépi át a küszöböt első munkanapján, amikor még nem sejti, mi minden lappang a hatalmas betonfalak mögött.

Néhány év eltelte után írta meg e könyvét "Prison Doctor" címmel, amit megjelenése után hatalmas megdöbbenés és felzúdulás kísért. A regényben őszintén feltárja az amerikai börtön mélyén meghúzódó igazságtalanságokat, megvesztegetéseket, a korrupt igazságszolgáltatást és a besúgókat, politikai összeköttetéseket, amik sokszor ártatlanok életébe kerülnek. Sokan támogatták, és persze sokan támadták is az orvos írót, de a célját elérte: vizsgálat indult, és végül minden vád beigazolódott.

A börtön megváltoztatja az ember lelkét, és inkább nem jó irányba..- tartják az ott élők. Mert aki eddig nem tudott káromkodni, lopni vagy hazudni, az most majd megtanul. És a kilátástalan, igazságtalan mindennapokat nem lehet elviselni máshogy, csak ha az ember belül megkeményedik. Utána pedig már nagyon nehéz jó embernek lenni, bízni a másikban. Sok nehéz bűnöző ül bent, de vannak, akik ártatlanul senyvednek, de nem számít, itt úgyis mindenki azt állítja, hogy ő ártatlan. Nincs megkülönböztetés.

Louis Berg mindvégig próbálja tartani a lelket az emberekben, mindenkivel kedves, előítéletektől mentesen, legfőbb célja, hogy az emberek meggyógyuljanak. Ha el akar érni valamit, addig megy utána, amíg véghez nem viszi, számára a legfontosabb, hogy a beteg a megfelelő ellátást kapja, börtönkórház ide vagy oda. Persze sokszor tehetetlen a rendszerrel szemben, és egyre kétségbeesettebben látja és hallja, hogy az emberek kezdik elveszíteni a türelmüket bent, és akár az életük árán is, de harcolni fognak a szabadságukért, nem tűrve az elnyomást. A hangulat pattanásig feszült..

Dr. Louis Bergről nem találtam semmi infót, hogy mi lett vele azután, hova ment dolgozni, milyen hatással volt rá ez az egész. A regényből jó néhány sorsot megismerhetünk, és együtt érezhetünk az orvossal, átérezve a sokszor tehetetlen dühöt és tenni akarást, ami végül ennek a könyvnek a megírására sarkallta.

• Louis Berg: A börtön orvosa
• Eredeti cím: Prison Doctor
• Kiadó: Lux Könyvkiadó
• Oldalszám: 294

Kérem, boncoljanak fel!

"Lassan sodródunk az esti hullámokkal,
Betakarva ki nem mondott álmainkkal,
Ahogy múlnak a napok egymásba,
Hangtalan, percek nélküli örökkévalóságba."

Dr. Csiba László a Debreceni Egyetem Neurológiai Klinikájának tanszékvezető egyetemi tanára, 1999-tõl az MTA doktora, a Magyar Stroke Társaság elnöke, a Nemzetközi Stroke Társaság tagja, az Európai Neuroszonológiai Társaság vezetőségének és a Stroke folyóirat kiadói testületének tagja.
Ő szervezte meg az ország első neuroszonológiai laboratóriumát és a Magyar Neuroszonológiai Társaságot.
Sokfelé járt a világban, dolgozott három évig Kölnben a Max Planck Intézetben, majdnem egy évig Japánban, kilenc hónapig Franciaországban.

Novelláskötetében lévő anekdotái a valóságon alapulnak. Én sosem voltam oda a novellákért (na jó, Csehovot mindig is imádtam), de ez egy fantasztikus könyv,  félelmetesen jó humorával hol könnyes nevetésre fakaszt, hol végtelen szomorúságra.
És a legszebb az, hogy a rövid kis történetekből képes voltam rögtön átváltani, sodródni a könyvvel. A néhány személyes jellegű bejegyzéstől még mélyebbre férkőzött a szívembe. Mindenkinek tiszta szívből ajánlom. Fantasztikus, örök kedvenc maradt.

Egy részlet az egyik kedvencemből:

"A klinikatelep sarkán három, szemlátomást munkanélküli, prostituált ücsörgött a porban. Szotyolát és cigarettát rágcsáltak, egy ajánlatoktól pezsgő, szebb jövőről álmodoztak. Amikor közelebb értem, szemügyre vettek. Kettő nem mozdult, de a harmadikban föltámadt a kötelességtudás és a munkaszeretet, leporolta színes szoknyáját, majd néhány bizonytalan lépést tett felém.
-B…ol? – kérdezte Arany János-i tömörséggel."

•  Dr. Csiba László: Kérem, boncoljanak fel!
• Oldalszám: 182
• Kiadó: Szent Gellért Kiadó és Nyomda
• Interjú Csiba Lászlóval

Vaspólya - a gyermekparalízis áldozatai

Ezt a könyvet egy tanárom ajánlotta, és kíváncsiságom annyira hajtott, hogy hamarosan be is szereztem.
A könyv a gyermekparalízis (Heine-Medin kór) utolsó, 1957-es és 1959-es járványának áldozatairól szól, akiknek a szörnyű kór a légzőközpontját is megbénította.

A Heine-Medin kór vírusos eredetű, járványos betegség, mely a gerincvelőben elhelyezkedő mozgató-idegsejtek elpusztulásával jár. Korábban csak súlyos károsodásokkal gyógyult, vagy halálhoz vezetett, de ma már a védőoltásoknak (IPV) köszönhetően eltűnt Európából.

Az ő életükről szól e könyv, róluk, akiknek akkoriban maximum 4-5 évet jósoltak az orvosok, mégis élnek (a könyv 1977-ben íródott, de még mindig élnek, nem tudom pontosan hányan).

Erősek voltak, élni akartak, velük egy kis közösség jött létre a Baba utcai kórházban, ahol szerető és önfeláldozó orvosaik és nővéreik gondoskodása között nőttek fel. Sokan közülük teljesen géphez voltak kötve, csak néhány órát tölthettek "vaspólyájukon" kívül, mások megtanulták "harapni" a levegőt, és ezáltal több időt tölthettek "kint". Egyesek érettségiztek, volt, aki egyetemet végzett, mások inkább festettek a szájukkal, rádiót hallgattak, tévét néztek, beszélgettek, vágyódtak, álmodoztak, sírtak és nevettek. Éltek! Volt, aki házasságot kötött, volt, aki  meghalt.

László Anna az ő életükbe enged betekintést könyvével, amely magához bilincsel, nehezen tudjuk letenni, nehezen szabadulunk a történetüktől. Sokszor szinte fáj a valóság. Hogy ami nekünk annyira természetes, napi rutin, sokaknak egy soha el nem érhető vágyálom marad, egész életükre. Menni, futni, színházba járni, dohányozni, berúgni..

Kicsit utánaolvastam, mi lehet ma velük, ezt találtam "Ma már csak egyetlen légzésbénult férfi maradt a hagyományos „vastüdőben”, a többiek családi körben lehetnek, a rokonok többnyire próbálnak enyhíteni a gondjaikon."
Dr. Kiss Ákosné nyugalmazott főorvos asszony az akkor átélt napokat idézi fel:

"Orvosként és emberként egyaránt nagyon nehéz napokat éltem át a kollégáimmal, amikor láttam, hogy fiatalok, vagy gyermekkorúak kapták meg a súlyos kórt. Az egész világon, a tengerentúlon, Európa je-lentős részén nagy járványok dühöngtek. Az emberek naponta attól rettegtek, hogy júniustól szeptemberig, a járványos időszakban (amíg a vírus aktív volt) ne érje a gyermekeiket fertőzés. Nemcsak a betegség, hanem a megbete-gedettek kezelése is nagy gondot okozott a családoknak. A járvány 1957-ben és 1959-ben szedte a legtöbb áldozatát. Ez ellen csak azzal lehetett védekezni, hogy a kicsinyek nem mentek közösségekbe, mivel az akkori hivatalos álláspont szerint a vírus elsősorban a nagyobb populációkat támadta meg. Óriási erőfeszítések történtek arra vonatkozóan, hogy nyáron a gyermekek megfelelő körülmények között nyaraljanak. A védőoltást az ötvenes évek végén fedezték fel és a Sabin-féle, szájon át adagolható cseppeket kezdték alkalmazni. Hazánkban az 1959–60-ban bevezetett, kötelező védőoltás megfékezte a járványt. Mind-addig, míg az általános védőoltást kötelezően nem tudtuk adni, szaporodott a légzésbénult betegek száma. Számukra a „vastüdő” volt az első mesterséges lélegeztető gép, amelynek első példányai 1948-ban érkeztek Magyarországra. Ez minőségileg is javított a betegek állapotán a korábbi hagyományosan alkalmazott kézi lélegeztetéshez képest. Ebben az intézetben tapasztaltam meg, hogy mit jelent az, amikor a bajban mindannyian embertársaink mellé állunk."

Sokan annyira ügyesen festettek a szájukkal, hogy festményükből kiállítást is rendeztek. Például Mozgainé Palotár Mária alkotásai valóban gyönyörűek. Cikk és képek róla: itt.

Ajánlom a könyvet mindeninek, akit érdekel ez a különös-kegyetlen világ, és lakói. Néha jó elgondolkodni azon, hogy örülnünk kell annak, amink van, és mindig az élet jó oldalát nézni, bármennyire is nehéz olykor.

• László Anna: Vaspólya
• Oldalszám: 283
• Kiadó: Szépirodalmi Könyvkiadó

Sebész késsel és tollal

Bátyámtól kaptam ezt a könyvet, ami már egy ideje a kívánságlistámon volt - a dolog szépsége az, hogy ő nem ismerte a kívánságlistámat.
Csak engem. :) Úgyhogy érthető módon rettentően örültem a könyvnek, és amint befejeztem az utolsó vizsgámat a vizsgaidőszak végén, neki is kezdtem.

A regény Kós Rudolf kézsebész professzor munkája, a sebészet, és a sebészek – sokszor megrázó – története Magyarországon a II. vh. előtt, alatt és után. Bár sok életrajz van benne, mégis olvasmányos és letehetetlen. Megdöbbentő, miken mentek keresztül a magyar orvosok, hogy kiharcolják az embereknek a legjobb ellátást…

1956. október 23-án kirobbant a forradalom, amikor is a szerző épp ügyeletet teljesített a II. számú Sebészeti Klinikán, ahova a sérülteket szállították.

„A klinika portásai nem engedték be az ÁVH-sokat kereső forradalmárokat. A nővérek a sebesült egyenruhásokat klinikai fehérneműbe öltöztették, a fejtáblájukra polgári foglalkozást írtak, a sebesült szovjet katonáknak pedig magyar neveket adtak. A harcok befejezése után az „ellenforradalmár” sebesültek adatai után nyomozóknak a klinika tagjai a nagy francia sebész, Dupuytren szavaival válaszoltak, aki a francia forradalom alatt a felkelők után kutató rendőröknek kijelentette: ’Kórtermeimben felkelőket nem, csak sebesülteket láttam’ Az intézet adminisztrátorai sem szolgáltattak ki a nyomozóknak sebesültekről szóló információkat.”

Olvashatunk még a műtétek, az altatás, a sebészet, a műtéti technikák, a vérátömlesztés történetéről, a "szerelem kesztyűi"-ről, a sebészet nagy alakjairól: Hültl, Petz, Bakay, Hüttl, Manninger, csak hogy néhányat említsek. És valóban, a sok életrajz sem unalmas, mert az embert valahogy magával ragadja az a kor, amikor az orvosok sok esetben a saját életüket kockáztatták az orvostudomány fejlődéséért, a betegek gyógyulásáért, nem akármilyen áron.

És akkor álljon itt egy szerintem gyönyörű vers a vérátömlesztésről, amit Dr. Bándy Ferenc írt, és 1943-ban jelent meg a Magyar Vöröskereszt Lapban:

"Öt óra tíz... Egy röpke pillanat,
A szürke ködben szürke gép robog,
Az útja mellett sár, vér és romok.
Egy szívet visz, a szív alig dobog.


A gép rohan, s a szív meg-megáll,
Tovább, tovább, a perc életet ér,
Üvegcsövekben készen áll a vér!
S a szív Istentől még pár percet kér.


Valaki egyszer, már ki tudja hol,
A vérét adta egy bús tavaszon.
Szőke lány vagy szép fekete asszony,
Hogy a szívben életet fakasszon.


Öt óra...Egy röpke pillanat.
Az ér megnyitva, benne kanül.
Fáradt szemekben halál árnya ül.
S künn a szteppén vad szál hegedül.


A szív gazdája már alig piheg.
A szem tág és az arca hófehér.
De halkan, halkan lüktet már az ér
Fényes csövekből áramlik a vér.


Valaki most... ki tudja, merre... hol?
Talán álmodik vagy csókol vagy dalol,
S nem tudja, hogy messzi ég alól
A vére most egy más szívbe hatol.


Öt óra húsz, egy szélmalom kering,
S kering a vér a szívben idebenn.
Nem hallat már, mint márvány hidegen
A vér dalol, a vér nem idegen.


Valaki most egy álmos hajnalon,
Mikor körülöttünk lángol a világ,
Visszakapta a férjét vagy fiát,
Az édesapját egy kicsi diák.


Öt óra harminc, egy szürke délután,
Halálvölgyből visszatért az élt
Tűzpirosan itt kering a véred,
Ismeretlen! Köszönjük Tenéked"

• Cím: Sebész késsel és tollal - Fejezetek a magyar sebészet XX. századi történetéből
• Oldalszám: 216
• Kiadó: XX. Század Intézet

A mi Varázshegyünk

"Huszonhárom fokos a tó. Micsoda boldogság...és az utolsó úszáskor megcsókolom a vizet: Mártival búcsúztunk így a Balatontól gyerekkorunkban."

Őszintén szólva Beke Katáról eddig nem tudtam sokat, de most utánaolvastam kicsit.
Beke Kata tanár volt, író, publicista, volt országgyűlési képviselő és kis ideig az Antall-kormány oktatási államtitkára is.
2009 decemberében, 73. évében hunyt el.

Más könyvét nem hogy nem olvastam, de még csak nem is hallottam róluk, lévén a politika nem áll túl közel hozzám, ez a kötet is csak témája miatt keltette fel az érdeklődésemet: az írónő átesik egy infarktuson, majd egy szívműtéten, és lekerül Balatonfüredre a Szívkórházba többször is.

Ami nagyon tetszett, az a lelkesedés és optimizmus, amivel a műtét(ek) elé ment, amivel az orvosokra felnézett, a határtalan érdeklődés, ami elfogta a beavatkozások előtt: hogy sosem sajnáltatta magát, vagy panaszkodott, hogy a végletekig bízni akart a kórházban és a professzorokban, hogy mindennek a jó oldalát látta, mindenkiben megtalálta az értéket és mindezek mellett jó humorérzéke volt.

"A Professzor ebben a dologban is korrekt volt. Mégis átsuhant rajtam a régi kabarétréfa, amikor immár megenyhülten a szecessziós virágok mögött beszélt velem: mi lenne, ha a borítékban egy levelet találna: Köszönöm szépen? Csak nem venné ki belőlem a műbillentyűt."

Ajánlom tehát mindenkinek ezt a könyvet, nagyon kedves kis írás, nem hosszú, olvasmányos és szórakoztató. Ez ugyan nem Thomas Mann Varázshegye, de hasonlóan szép, és a miénk..

• Cím: Kis magyar Varázshegy
• Oldalszám: 116
• Kiadó: C.E.T. Belvárosi Kiadó és Kereskedelmi Bt

Az orvos is ember

Nagyon pici, nagyon vékony kis könyvecske, 1990-ben adták ki.
Olyan kis történetek, novellák vannak benne, amik tulajdonképpen tényleg arról szólnak, hogy az orvos is ember: az orvos is tévedhet, az orvos is félreléphet a házasságából, az orvos is gyarló olykor.
Az elején még tetszett a könyv, de a vége fele sajnos nagyon ellaposodott, számomra nem volt élvezhető sem az írói stílus, sem a történet, egyik sem tudott lekötni, sőt, már-már úgy éreztem, hogy nem is olyan vékony és kicsi ez a könyv...

• Cím: Az orvos is ember
• Oldalszám: 119
• Kiadás helye: Pécs

Az első magyar veseátültetés története

Azt hiszem ezt a regényt senki nem tudja úgy elolvasni, hogy ne érintse meg legalább egy kicsit Szántó István története. Engem nagyon mélyen megérintett. Egyes szám első személyben íródott a könyv, így még jobban átéljük, amit akkor átélt a beteg..

Magyarország, 1962. ősze. Szántó István 26 éves szegedi nyomdai szerelő, és krónikus vesebeteg. Nagyon is tisztában van a betegségével, minden vonatkozásban. Tudja, hogy nagyon komoly betegséggel áll szemben: veséi az utolsókat rúgják.

Áthelyezik az I. sz. Sebészeti Klinikára, hogy ott művesekezelést kapjon. Sajnos hamarosan kiderül, hogy Istvánon a dialízis sem segít már, mindkét veséje hamarosan le fog állni.

Dr. Németh András adjunktus ekkor felteszi neki a kérdést: vállalná-e a vesetranszplantációs műtétet.
Itthon még senki nem végzett addig élődonoros vesetranszplantációs műtétet, de Dr. Németh András ösztöndíjjal Angliában tanult, a Hammersmith Klinikán ahol alkalma nyílt részt venni egy ilyen műtéten.
Mivel István menthetetlen beteg, mindannyian úgy gondolják, hogy ez az utolsó és egyetlen reménye a gyógyulásra. A donor István egyik öccse, aki alig várja, hogy odaadhassa bátyjának az egyik veséjét, és ezzel segíthessen rajta..

A helyzet ugyan nem könnyű, az Adjunktusnak kemény harcába kerül, hogy kivívja az építésvezetőnél a steril szoba megépítését: a költségvetés arra az évre elfogyott, a steril szoba megépítése pedig nem kevés pénz, ráadásul a betegnek nincs egy percnyi vesztegetni való ideje sem. Végül az Adjunktus kitartó küzdelme árán megépül a steril szoba, 1 hét alatt.

A naplóban olvashatunk István kórházi mindennapjairól, betegségének javulásáról és rosszabbodásáról, a mosolygós nővérekről ("Istenem, csak a betegek tudják, hogy mit ér egy ilyen mosoly"), orvosokról, különböző sorsú szobatársairól, majd a műtét utáni életről a steril szobában, ahol felcsillan a remény..

„– Hogy vagy, Pistikém?

– Jó veséd van, Lacikám, már jól működik.

– Jobban érzed magad?

– Igen, már ettem is.

– Légy erős, meg fogsz gyógyulni..."

A könyvet nem lehet letenni, mert bár tudjuk, hogy mi lesz a történet vége, mégis titkon remélünk mi is, Istvánnal, a kis feleségével, családjával, a nővérekkel és az Adjunktus Úrral együtt.. És az utolsó bejegyzés...szívszorító..

Az első sikeres veseátültetést Bostonban végezték 1954-ben egypetéjű ikrek között, ahol immunszuppresszióra nem volt szükség. Az első immunsuppressio a teljes testbesugárzás volt, ennek "védelmében" 1959 és 1960 között néhány átültetés történt Párizsban és Bostonban.

Magyarországon 1973-ban indult meg újra a veseátültetés, már hivatalos programként, az Egészségügyi Minisztérium által finanszírozva. 1973-ban Szegeden, Miskolcon, majd Budapesten végeztek átültetéseket. Az első sikeres - tartósan még ma is élő - betegnél 1973. november 16-án végeztek veseátültetést a Semmelweis OTE I. sz. Sebészeti Klinikáján. Ehhez nélkülözhetetlen volt az immunológiai alapok előzetes megteremtése, megfelelő szakmai előtanulmányok végzése és számos intézet szervezett együttműködése.

• Németh András: 79 nap remény
• Oldalszám: 120
• Kiadó: BÁBA ÉS TÁRSA KFT.
  
• A regény elolvasható ITT (aki szeret monitoron olvasni)
• Az MTV honlapján olvasható interjú, amiben többek között megszólal Szántó László is, aki testvére donorja volt akkor.

Minden év május 27-én rá emlékezünk

A múltkori olvasmány annyira felkeltette az érdeklődésemet Robert Koch, illetve a TBC felfedezése iránt, hogy már-már sorsszerű volt, hogy belebotlottam egy Koch-életrajzba egy online antikváriumban. Abban a könyv elolvasása nélkül is biztos voltam, hogy Robert Koch fantasztikus, bátor ember volt, de hogy ilyen nagymérvű dolgokat vitt véghez életében, hogy a TBC-n kívül még számtalan kór ellen vette fel a harcot sikeresen, akár életét kockáztatva is, azt nem.
Nézzük csak egy kicsit az életét, kis is volt ő valójában.

A Koch Intézet bejárata

Göttingenben járt orvosi egyetemre, majd megházasodik, kislánya születik. Megnyer egy pályázatot, így Wollstein-be kerül körorvosnak. Wollstein csendes kis város, rendelése mellett marad ideje tudománnyal is foglalkozni. Magányába visszavonulva sokszor órákra bezárkózott a kis szobájába, hogy a kutatásával foglalkozhasson, a félelmetes TBC kórokozójának megtalálásával, amiről még semmit se tudtak akkoriban szinte, csak azt, hogy szinte mindig halállal végződik, és nem tudnak segíteni a megfertőződött embereken.

Felesége, Emmy asszony, születésnapján egy új Hartnack-féle mikroszkóppal lepi meg, ami után aztán még hosszabbá nyúlnak a saját kis házi laboratóriumában töltött órák, még lelkesebben beleveti magát a kutatásaiba. Felesége egyre jobban neheztel már rá, amiért elhanyagolja családját és betegeit is.

Koch azonban továbbra is kitartóan küzd a láthatatlan kórokozók ellen, csökönyösen és fáradhatatlanul, betegeire egyre kevesebb időt tud fordítani, legtöbb idejét a szobájába zárkózva tölti.
A regény végigvezet minket hosszú és gyötrelmes, és nem kevésbé veszélyes kutatásain, megismerjük irigykedő ellenfeleit csak úgy, mint hűséges tanítványait is, bosszúságait és sikerélményeit egyaránt.

Nagyon érdekes életet élt, persze kiváltképp a sok utazás és izgalom miatt, amikbe a kutatásai során keveredett. Ünnepelt és elismert emberré válik, és nem ok nélkül, nézzük életművét zanzásítva, idézek a Wikipédiából:

"Elsőként tenyésztette ki a lépfene bacilusokat, majd felfedezte a tuberkulózis és a kolera kórokozóját. Tanulmányozta a gennykeltő kórokozókat és leírta a baktériumok tenyésztésére szolgáló szilárd táptalaj elvét. Kidolgozta a baktériumok tiszta tenyészetének előállítási módszerét, a baktériumok tárgylemezen történő festését, meghatározta a bakteriológiai állatkísérletek alapelveit. Felfedezte az anthrax-bacilus spóraképzését, a tuberkulózisbaktériumot (1882) és a kolera-vibriót (1884). Elsőként figyelte meg a staphylococcust (1878) és a pneumococcust (1881).
Ő javasolta elsőként a bakteriológiában a hővel való sterilizálást, amellyel kijelölte a mai sebészeti csírátlanításra alkalmas eljárást. Mindezzel lehetőséget teremtett sok fertőző betegség elleni eredményes védekezésre. 1905-ben Nobel-díjjal tüntették ki."

1910-ben halt meg, tetemét a Koch Intézetben helyezték örök nyugalomra, ahol halálának évfordulóján (május 27-én) megszólal egy csengő, és az Intézet munkatársai néhány perces néma kegyelettel hódolnak emlékének.

Az Intézet mauzóleuma, ahol minden évben megemlékeznek Koch halálára

Petur László élvezetes olvasmányos stílusban írta meg az amúgy is cseppet sem száraz életrajzot, közben mindvégig azon agyaltam vajon miben fog meghalni Koch.. De nem árulom el, olvassátok el a könyvet! Érdemes.

• Petur László: A wollsteini "fizikus"
• Oldalszám: 198
• Kiadó: Móra Ferenc Könyvkiadó, 1970
• A Koch Intézet honlapja

Testközelben a TBC-ről - egy orvosnő memoárja

Odavagyok az orvosi önéletrajzokért, életutakért, visszaemlékezésekért. Ez is egyfajta szenvedély azt hiszem, de legalább nem káros.
Teljesen véletlenül akadtam rá a kötetre böngészés közben, és a cím alapján egyértelmű volt, hogy nekem való kötet.

Dr. Ábrahám Erzsébet az orvosi egyetemen harmadéves volt, amikor egy gyakorlat alatt kémcsöveket vizsgáltak, amelyik közül az egyik egy szerencsétlen kimenet folytán összetört. TBC bacilus volt benne.
Orvosa, a debreceni tüdőszanatórium professzora rengeteget segített neki a gyógyulásban, a szakmai részén kívül lelkileg is támogatta, erősítette a fiatal és rémült lányt.
Amikor már nem volt fertőző, a professzor felajánlotta neki, hogy ha van kedve, segítsen be egy kicsit a rendelőben, és ő megtanítja néhány dologra, amivel behozhatja az egyetemi gyakorlatokban való lemaradását.
Ő természetesen örömmel elfogadja, és még akkor meg is születik benne az elhatározás: a tüdőgyógyászat felé fog orientálódni.
Innen tehát végigkísérhetjük kalandos és izgalmakkal teli életútját, rengeteg betegének érdekes és sokszor szívszorító történetét, hiszen az ötvenes években még nemigen volt hatékony kezelés a tuberkolózis (gümőkor) gyógyításához.

Abban az időben jellemzően kétféle hatásosan alkalmazott eljárás volt: a légmellkezelés, az ún."tüdőtöltés", és a bordák részleges csonkítása (torakoplasztika), amik mostanra nem azért tűntek el, mert hatástalanok lennének, hanem mert szükségtelenek.

Az ötvenes évek elején forgalomba kerülő Isonicid (isonicotinsav-hydrazid) és az 1968-ban felfedezett Rifampicin nevű antibiotikum a leghatásosabb tbc elleni gyógyszerek lettek. A többi gyógyszer ezeknél gyengébb hatású, a sokáig egyeduralkodónak hitt Streptomycin nevű antibiotikum is háttérbe szorult.

Az Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézet adatai szerint 1950-ben még több mint 45.000 új megbetegedésről számoltak be a tüdőbeteg-gondozók hazánkban, ezzel szemben 2007-ben már csak 1752 új esetről. Míg akkor 490 új megbetegedés esett 100.000 lakosra, addig 2007-ben már csak 17,4.
Ismét növekszik azonban a friss megbetegedések száma és ma már 11 ezer beteget tartanak Magyarországon nyilván, akik közül évente 700-an halnak meg. 

Robert Koch huszonnyolcadik születésnapjára mikroszkópot kapott feleségétől játékszer gyanánt. Nem is sejtette az asszony, hogy ezzel elindította férjét a nagy bacilusvadászatban.

Március 25–e a TBC elleni küzdelem világnapja, ugyanis 1882-ben Robert Koch ezen a napon jelentette be a TBC kórokozójának felfedezését. 1905-ben megkapta a Nobel-díjat felfedezéséért.

Az első sikeres védőoltást 1906-ban Albert és Camille Guerin alkalmazta, és nevükből jött a BCG (bacilus Calmette-Guerin) oltás neve is. Emberi használata 1921-ben kezdődött Franciaországban, de a széles körűen csak a második világháború után Amerikában, Angliában és Németországban terjedt el.

Ábrahám Erzsébet doktornő könyve nem csak a kalandos életút miatt, és végtelen törődése és a betegek iránti  figyelme miatt fantasztikus. Hanem mert ezek szerint nem csak szakmailag jó, de az írásban is kiváló. Élvezetesen és olvasmányosan ír, nem hatásvadász, csak saját emlékeit meséli el nekünk, de azt úgy teszi, hogy minket is megérint a TBC-ben haldokló beteg kislány története, akit már nem lehet meggyógyítani, vagy a másik, aki csodával határos módon mégis meggyógyul.
Olyan emberi az egész, hogy időnként felpillantva a könyvből elgondolkodom, vajon régen több idő volt a betegekre? Kevesebb volt a beteg? Nem hinném, sőt. Mégis olyan megható volt olvasni, ahogy a páciensekkel törődtek az orvosok a könyvben, ahogy leültek az ágyuk mellé, megfogták a kezüket, tudtak a családi hátterükről.. Élmény volt olvasni.

És ehhez a jó érzéshez hozzájárult még az Accordia Kiadó is, akikről eddig nem hallottam ugyan, de köszönöm nekik, hogy olyan könyvet adtak ki, amiben nem volt semmi helyesírási hiba, elütés vagy bármi bosszantó dolog, ami sajnos mostanában olyan gyakori más kiadók könyveinél, és nem értem miért.

Mindenesetre szívből ajánlom mindenkinek ezt a könyvet.

• Cím: Egy tüdőgyógyász emlékei
• Oldalszám: 208
• Kiadó: Accordia Kiadó

A női agy

Végre nem csak tankönyvet vehetek a kezembe! Kihasználom a karácsonyi pihit és semmittevést, hogy a felhalmozódott könyveimet elolvassam.

Savanyúcukortól kaptam karácsonyra A női agy c. könyvet, amit már hosszú hónapokkal ezelőtt nézegettem valamelyik netes könyváruházban, hogy majd egyszer meg kellene venni, mert biztos érdekes, de aztán valamiért elmaradt. Úgyhogy elsőként ehhez a könyvhöz nyúltam most, és nem bántam meg.

Louann Brizendine pszichiáter professzor pont kellő arányban vegyíti a tudományos és az olvasmányos stílust könyvében. Azaz a jelenségeket alátámasztja megfelelő tudományos magyarázattal, de abból nem lesz valamiféle száraz orvosi leírás, viszont nem is érezzük azt, hogy ez is egy újabb áltudományos könyv a sok közül.

Tényleg nagyon érdekes elolvasni, hogy miért és miben különbözik ennyire a női agy a férfi agytól, hogy sok esetben miért nem reagálnak úgy a férfiak, ahogy az a nők számára annyira logikus lenne, és a férfiak meg miért lepődnek meg annyira, amikor egy nő sírásig kiborul, és miért nem értik, ami olyan nyilvánvaló pedig számunkra.

Férfiaknak is hasznos lehet elolvasni, talán kicsit megértőbbé válnak a nőkkel szemben, ha megértik, hogy sok helyzetben a nők agyuk által irányítva cselekednek úgy, amit sok férfi csupán valami féle hisztinek hisz esetleg.

Elvileg most novemberben megjelent A férfi agy c. könyv, ami ennek a folytatása, de a kiadó honlapján se látom még, úgyhogy nem tudom lehet-e kapni. Gondolom azt pedig hasznos lenne a nőknek elolvasni majd..

- Eredeti cím: The Female Brain
- A szerzőnő honlapja
- Nyitott Könyvműhely

Állapota válságos

Óriási elánnal kezdtem neki ennek a könyvnek, ugye az ilyen téma mindig nagy lelkesedést vált ki belőlem, imádom. 

Aztán amikor elkezdtem olvasni, kicsit csalódott voltam, mert egy kissé erőltetettnek tűnt az írónő stílusa. 

Látszott, érződött, hogy nagyon szeretne lazán, jópofán viccelődni, humorosra venni a figurát, mindeközben teljesen életszerűen bemutatni az osztályon dolgozó nővérek életét - mind magán-, mind munkahelyi téren -, de sajnos, gondoltam én, aki nem születik írói vénával, az hiába erőlködik, a könyvet nem lehet élvezettel végigolvasni. 

Erre néhány oldal után, hopp! Gyökeres változáson ment keresztül a stílus, a hangvétel, a poénok - mintha csak meghallotta volna hangos morfondírozásomat az írónő, és észbe kapott volna. Onnantól fogva aztán nem volt megállás - a hasamat fogtam a röhögéstől sokszor, de annyira, hogy a héven szabályosan felröhögtem, ciki vagy nem ciki, eszméletlen volt.

És imádtam azt a részt is, amikor megelégeli a felsővezetők uralmát és nővérek kiszipolyozását, felmond, és elköltözik Montserrat-ra. (Tök jó, van egy régi "Where the hell is Montserrat" feliratú pólóm, az ugrott be róla hirtelen :) ) Óriási, ahogy ír a "medvetalpnyi" svábbogarakról a konyhában, a denevérekről, a tarantula pókról, a szalamandráról, és a többi ezer más állatról, amiktől az első napokban sikítófrászt kap, aztán szépen lassan megszokja őket.

Szóval imádtam a humorát, a stílusát, magát a témát, az őszinte hangvételét. Nagyon jó könyv volt, és bár ahogy nézem, ez az egyetlen könyve jelenleg, ami magyarul megjelent, azt hiszem megpróbálom a többit beszerezni angolul.

És akkor jöjjön az egyik kedvenc részem, amin eldobtam az agyam. :) 

".. láttam, hogy a 2-es és a 4-es beteg kikukucskál az ágyát körülvevő függöny mögül, és szintén elneveti magát, hiszen a látvány valóban kacagtató lehetett... két egyenruhás nővér, valamint egy tiszteletre méltó megjelenésű idősebb hölgy előregörnyedve csapkodja a székeket, a falat és egymás hátát, s közben nagyokat horkantva hangosan hahotázik. Amikor valamelyikünk felhorkant, akkor a másik kettő ugyanúgy folytatta, mint korábban, csak egy kicsit hangosabban. Úgy festhettünk, mint egy csapat kotkodácsoló tyúk, amelyiknek egyszerre van asztmája és orgazmusa."

- Eredeti cím: Condition critical 

- Echo Heron - Home