Együtt Párizsban

"Klikk-klak.

Senki ne mozduljon.

Felfüggesztett pillanat.

Boldogság."

Sokat hallottam már erről a könyvről, de néha pont ezért nincs kedvem elolvasni bizonyos könyveket, mert már "a csapból is ez folyik". Vagy akkor szeretném elolvasni, ha már lement a nagy láz vele kapcsolatban.
Aztán amikor a Magyar Könyvklub üzletébe betévedtem, nem lehetett otthagyni annyiért. Aztán úgy hozta a hangulatom, hogy mégis elkezdtem olvasni, és onnan már nem volt visszaút. Ugyanis ez tipikusan az a könyv amibe az ember belemerül, ha olvassa, akkor megszűnik a külvilág, és szinte a szereplőkkel együtt él, ő is részese a történetnek, még ha csak figyelőként is..

Őszintén szólva nem vártam nagyon ütőset ettől a könyvtől és Anna Gavalda-tól, bár még nem olvastam tőle semmit, de valahogy light-os női ponyvának tituláltam magamban a regényeit, persze semmire nem alapozva.

Ahogy egyre inkább belemerültem a regénybe, annál jobban magával ragadott nem csak a történet, hanem maguk a szereplők is, egytől-egyig. A morózus és sokszor bunkó Franck, az ő karakterét jól ismerem az életből, aki vastag páncélja mögé rejtőzve néha kiszól valami bántót, miközben belül le tudná harapni a saját fejét.

Camille, a vékonyka de belül megkeményedett, és már sok mindent megélt tehetséges festőnő, jószívű és elkápráztatja lényével a környezetét, Philibert, aki egy igazi lovag, ami itt szó szerint értendő: magázódik és mintha egy másik századból tévedt volna ide, végtelenül udvarias és körülményes, teljesen Franck ellentéte.
Ez a három fiatal azonban az együttélés alatt annyira összecsiszolódik, hogy már el se tudnák képzelni egymás nélkül mindennapjaikat Philibert kis kastély-szerű otthonában.

Aztán még ott van Franck nagymamája, Paulette, aki nagyon is beleillik a képbe, és aki már előre tudja, amit a fiatalok még nem, belelát a szívekbe.

Nem találtam sablonosnak, sziruposnak a könyvet, engem nagyon megérintett az egész, és szerintem teljesen életszerű is. A regény közepe fele már annyira beleéltem magam a történetbe, hogy olyan hülye érzésem volt, mintha ismerném a karaktereket, mintha én is ott lennék velük.. Azt akartam, hogy ne legyen vége, tartson még, ne kelljen letenni, becsukni, polcra rakni..
Szörnyű sorsok, életek tárulnak fel, a gyerekkori traumák felnőttkori kicsúcsosodásai, néha elképesztő, hogy mit meg nem élünk gyerekkorban, és azok milyen hatással vannak felnőttkorunkban a jellemünkre.

Anna Gavalda írónő nagyon fiatal, 1970-es születésű, egy válás után két gyermekével él Seine-et-Marne beli otthonában, ahol ír, franciát tanít, és egy állatorvosnál asszisztenskedik.
Nem tudom a többi könyve milyen, de ez elég meggyőző volt ahhoz, hogy majd elolvassam a többi művét is.
Az eredeti borító meg ezerszer jobb, kár, hogy nem hagyták meg..

• Cím: Együtt lehetnénk
• Eredeti cím: Ensemble, c'est tout
• Oldalszám: 628
• Kiadó: Magvető Könyvkiadó

Nyolc perc

"Az öregember biztos lehetett benne, hogy most már a megszokottnál is hosszabban időzhet zavartalanul a másik szobában, akkor viszont már nem volt kedve visszatérni az asztalhoz, így hát ott maradt a hortyogó öregasszony mellett, kezét a kezén tartva, mintha csak ott felejtette volna."

Még nem hogy semmit nem olvastam soha Farkas Pétertől, de az az igazság, hogy nem is hallottam még róla.

Farkas Péter a nyolcvanas években, Németországba emigrált, és Kölnben telepedett le.
Ez a harmadik könyve, az első kettőről se hallottam eddig, erre is csak úgy figyeltem fel, hogy egy oldalon olvastam róla valamit, és a téma alapján érdekesnek gondoltam.

Ugyanis a könyv témája az öregedés, a felejtés, a halál szele, az idő múlása, és a szeretet. E fő motívumokra épül maga a történet, aminek főszereplői az "öregember" és az "öregasszony". Nevük nincs is, ezzel is valahogy kihangsúlyozódik számomra, hogy ez egy általános folyamat, amit a legtöbb idős kort megélő ember átél, megtapasztal. Hogy már sokszor kihagy az agy, cserben hagy és megtéveszt. Hogy a test már nem mindig engedelmeskedik a felső erőknek, vagy csak nehezen.

A cím - Nyolc perc - arra utal fülszöveg szerint, hogy ha hirtelen meghalna a Nap, nyolc percig nem vennénk észre semmit, "mert nyolc percig tart, amíg a sugárzás eléri a Földet."

Elég vegyes érzelmeim vannak a könyvvel kapcsolatban. Egyrészt tetszett, mert bár konkrét története nincs a könyvnek, csupán két öreg ember napi rutinját kísérhetjük végig, megismerve minden rigolyájukat, gondolataikat (bár leginkább csak az öregemberét), nehézségeiket, egymáshoz fúződő hihetetlen szeretetüket, ami kitartott eddig a korig is - és ez azért szívmelengető, kicsit az ember erre vágyik titokban talán, hogy így megöregedni, de jó lenne. Együtt, szeretetben, törődésben. A történet lassú, vontatott, de mégis érdekes, fenntartja a figyelmet.
Azonban be-becsúsznak olyan részek, amik már annyira nem passzolnak a képbe (pl. az ápolási árjegyzék), és amik nem lett volna baj, ha kimaradnak, mert egy ilyen történetet amúgy sem lehet túl hosszúra nyújtani.

Azt gondolom meg lehetett volna írni ennél tömörebben is, néhány részt kihagyva, de nem bánom, hogy elolvastam, a maga módján szép regény az elmúlásról, a szeretetről, az agyunkról, rólunk.

- A könyvről még
- Élet és Irodalom cikk

Odaadó hívetek, Surik

Imádom az orosz írókat, és a Ljudmila Ulickaja könyvekről sok véleményt olvastam mostanság, hogy mennyire jók.

Igazából a Kukockij eseteit néztem ki, de persze amikor meg akartam rendelni, akkor már nem volt rendelhető, így lett belőle a Surikos.

Már a könyv elején éreztem, hogy ez egy nagyon remek kis regény, és nem tévedtem.

Surikot az anyja és nagyanyja neveli fel, abban a szellemben, hogy mindig segítse családtagjait, nőtársait, amikor csak szükségük van rá. Surikban nem is lehet csalódni, ott van, amikor csak kell, akinek csak kell.

Egyfajta belső kötelesség ez számára, amit nem gondként, hanem teljesítendő feladatként él meg, "ha menni kell, hát menni kell" alapon. És Surik megy is, és teszi a dolgát. A vigasz pedig leggyakrabban fizikai kontaktus formájában nyilvánul meg.

De vajon Surik a sok feladatként megélt ölelés között lehet-e boldog? Ezen talán ideje sincs elgondolkodni. Hiszen ideje indulni, valakinek szüksége van rá megint...

Zseniálisan megírt történet, és ami még különösen tetszett benne, az időnkénti jövőbe pillantás, pl. XY ilyen és ilyen iskolába járt később, és aztán nem tudunk róla már semmit, megszakad minden kapcsolat.
Szóval irtó jó könyv, és imádtam, hogy ilyen hosszú (461 oldal).
Azt hiszem jöhet a többi könyve is.

- Eredeti cím: Искренне Ваш Шурик
- Élet és Irodalom cikk: Szegény Surik!
- Rádió riport a könyv fordítójával, Goretity Józseffel a könyvről

Bánatos kurváim emlékezete

Egyrészt azért rendeltem meg ezt a könyvet, mert hiányzott a Márquez-repertoáromból, másrészt felkeltette a kíváncsiságomat a címe.

Na nem azért, mintha valami szaftosat akartam volna olvasni, hanem egyszerűen kíváncsi lettem, mit tud egy ilyen címből kihozni Márquez.

A történet egy kilencvenéves férfi visszaemlékezése, ami leginkább a maga mögött hagyott éveiben feltűnt nőkről szól.
Sosem volt szerelmes élete során, és mindig valahogy rávette a vele együtt háló nőket, hogy fogadjanak el tőle pénzt az együttlétért.
Egyszer ugyan majdnem megnősült, de végül mégse ment el az esküvőre.

Az idős újságíró a 90. születésnapja előtt fejébe veszi, hogy sok-sok év absztinencia után visszatér a bujálkodás örömeihez, méghozzá nem is akármilyen fordulattal: egy fiatal szűz lányt óhajt éjszakára csemegének.

Rögtön tárcsázza is régi jó madám ismerősét, hogy megossza vele kérését, a madám pedig teszi is a dolgát, nem kell hozzá sok idő, előállítja a kívánt kislányt.
A férfi izgul, órákon át öltözködik, alaposan kitesz magáért, még az utcán is mindenki levágja, hova készül, és jó dugást kívánnak neki barátian.

Aztán amikor meglátja a szobában a neki tálcán felkínált, nyugtatóktól még alvó lányt, csak nézi, nézi egész éjszaka, másnap reggel pedig a lányt teljesen érintetlenül hagyva távozik.

Így megy ez nap nap után, míg nem rájön, hogy az, amit érez, talán a szerelem, ami most először életében utolérte. Talán ezzel a kislánnyal végre megtapasztalhatná a szerelemből való szeretkezést. Talán.

Igazából rövidsége miatt nagyon gyorsan elolvasható regény, helyenként kissé vulgáris beütésekkel, ugyanakkor mégis van benne valami "márquezes".
Értem ez alatt azt, hogy természetesen a Szerelem a kolera idején nyomába se érhet, de a maga nemében mégis élvezhető könyv, mert a kissé hagyományosnak mondható sztorihoz az írói hangvétel és stílus sokat hozzáad. Éppen annyit, amennyi kiegyensúlyozza a történetet.

- Eredeti cím: Memoria de mis putas tristes

Szerelem a kolera idején

Abból is látszik, hogy milyen régóta áll a polcomon, hogy amikor kinyitottam, megtaláltam az első oldalon egy akkori legjobb barátnőm beírását, a dátum 2000 volt.

Tőle kaptam, és már emlékszem, hogy abban az időben mindketten nagyon szerettük Márquez könyveit, és faltuk is sorban: Szerelemről és más démonokről, A guajava illata, Egy hajótörött története, és a Száz év magány, amit viszont csak a barátnőm olvasott el végig, én nem találom az én példányomat már évek óta.

Aztán abbamaradt a dolog, gondolom nem volt időnk olvasni, vagy épp a fiúk szédítették el a figyelmünket, lényeg az, hogy most ismét ráéreztem a Márquez könyvek ízére, szeretném megszerezni az összes könyvét, és belemerülve olvasni őket.

Mert hogy Márquezbe aztán bele lehet merülni rendesen. Annyira csodálatos, kifejező, úgymond "színes-szagos" jelzőket, leírásokat használ, hogy az ember szinte látja, érzi, amiről épp olvas. Ez a művészet.

A szerelem a kolera idején egy férfi szerelméről szól, aki évtizedeken át vár A Nőre, aki először visszautasítja, aztán férjhez megy egy nagy tekintélyű orvoshoz, aztán pedig elkerülhetetlen módon megöregszik..

Mindenkinek meleg szívvel ajánlom, mert nem hogy csak gyönyörű, de szabályosan élvezet olvasni. Én imádtam.

- Eredeti címe: El amor en los tiempos del cólera
- Egy oldal Márquezről, angolul: The Modern Word
- Film is készül belőle
- A mozifilm előzetese