Laurell K. Hamilton – Fogat fogért avagy képzelt randi Olaffal...

Végre egy Anita Blake regény, amiben némiképp visszatérve a gyökerekhez, nem (csak) a szexé a főszerep. Azoknak akik kissé megunták a csöbörből-vödörbe stílusban szükségkamatyoló főhősnői képet, felüdülés lesz ez a rész. Nekem az volt...

 Az ardeur-vész természetesen nem múlt még el, a más szempontból rajongókat szeretném ezen a ponton megnyugtatni, hogy ez a kaland sem múlik el Anita étlapjának bővülése nélkül. A játszma tétje azonban egyre nő, hiszen korábbi ellenségei újult erővel törnek ellene, és a feledés homályából kiemelkedve, egy, talán Marée Noire-hoz mérhető régi-új ellenfele kezd vele halálos játékba. A felmentő seregként érkező fejvadászokat pedig Anita visszatérő rémálma, Olaf teszi teljessé, aki egészen meghökkentő dolgokat forgat fejében a halottkeltővel kapcsolatban.

 Az emberek részéről táplált előítéletek nem múlnak Jean Claude barátnőjeként betöltött státuszával kapcsolatban, a vámpírok részéről pedig a bizonyos negyedik jel hiánya veti fel a problémákat, illetve hogy Anita lassan minden vérállat felett hatalmat nyer. A korábban felfedezett tigris-probléma hirtelen égetővé válik az új tetthelyen, ahol a város urának hívóállatai szintén a csíkos nagymacskák. Ráadásul úgy tűnik, a tigrisek körül valami egészen furcsa dolog történik, és egy titokzatos erő lassan kikezdi a vámpírvadász önuralmát, amivel a testét birtokolni vágyó vérállatokat eddig képes volt féken tartani. Természetesen a helyi rendőrséget problémáiból ki kell hogy hagyja, ha nem akarja hogy üldözőből üldözötté váljon. De távol szerettei nagy részétől, kénytelen talán túl sok területen a régi barátra, Edwardra, és a fejvadászokra támaszkodnia, vagy éppen Belle Morte-ra...

 A történet Hamiltontól megszokott módon fordulatos, izgalmas, feszített, azaz egy lélegzetvételnyi hatalmas kaland. A főhősnő mint mindig, messze jár a szociálistól, humora, cinizmusa karcol, lehetőségei végtelenek, és végtelenül korlátozottak. A kapcsolatai további árnyalatokkal bővülnek, újabb titkokról lebben fel a lepel, és Anita magának, barátainak, illetve környezetének is új meglepetéseket okoz. Az írónő rajongóinak kötelező darab, letenni elég nehéz, saját kategóriájában véleményem szerintem meglehetősen jó.

• Cím: Laurell K. Hamilton – Fogat fogért
• Oldalszám: 560
• Kiadó: Agave Kiadó

Louis Skizofrénia-országban

Komolyan elgondolkodtam miről is szólt ez a könyv. Időnként fájt az olvasása. A cím megtévesztő, hiszen az elektromos Lincoln valóban szerepel a könyvben, de a történet valódi főszereplője Louis Rosen, kinek egyes szám első személyben elmesélt, átélt történetét borzonghatjuk végig.

Minden ártatlanul indul, míg be nem lép a történetbe Pris, Louis üzlettársának lánya, aki nemrégiben tért vissza kezeléséről. Társadalmukat ugyanis szigorú szabályok szerint szűrik a McHeston törvény szerint, és a megfelelő tesztek alapján pszichésen instabil emberek hamar a Szövetségi Lélekgondozó Intézet valamely klinikájára kerülnek.

Louis 33 éves, már korábban átment ezeken a teszteken, Prist 18 éves, már a gimnáziumban kiszűrték, majd kezelték, de teljesen meggyógyítani nem tudták... A közös munka, egy új ötlet összesodorja ezt a két, látszólag egymáshoz nem kötődő embert. Majd innentől kezdve rémálomszerűen szép lassan a feje tetejére áll, s végül Pris köré csavarodik Louis világa.

Az írót skizofrénnek nyilvánították, amely állítólag rányomta bélyegét az egész életére, és munkásságára. De néhány könyve, többek között az Elektromos Lincoln is elgondolkoztatja az olvasóját, hogy talán nem véletlenül. A betegséget nehéz diagnosztizálni és besorolni, mert sok formában jelentkezik, de a főhősön keresztül valami rettentő hihető, fájdalmas, bántó pszichével vehetjük fel a kapcsolatot, illetve a történet előrehaladtával a főhős tettei és gondolatai is egészen elképesztő torzuláson esnek át. Az olvasónak olyan érzése van, hogy az író mindezt tapasztalatból írja, találkozott ilyen emberrel, és érzett, vagy akár tett a leírtakhoz hasonló eszelős dolgokat...

A történet másik szálának nevesített szereplői, melyben önmagukra személyként és emberként tekintő gépek létrehozásáról szól, és akiknek felhasználásával kapcsolatosan indulnak el az események, csupán tarka színfoltként, akaratlan mozgatórugóként vesznek részt a történetben.

A könyv olvasható tudományos-morális fejtegetésként, mely a technológia felelős és erkölcsös felhasználását boncolgatja.
Tekinthetünk úgy is rá, mint egy kellemetlen utópiára, ahol a nagy testvér finoman kényszerzubbonyt ad a kicsit eltérő egyénekre, amely világot a skizofrén besorolástól ellen lázadó-szenvedő író teremtetett.
Nekem mégis Louis pokoljárásáról-látogatásáról szólt Skizofrénia-országba...

• Philip K. Dick: Az Elektromos Lincoln
• Eredeti cím: We Can Build You 
• Oldalszám: 240
• Kiadó: Agave Könyvek

Állati jó krimi

Kibuggyanó töltelék, hasadó varrások, plüsserőszak, ármány és izgalom. A könyvet olvasva eszembe jutottak Tarantino Kill Billjének fekete-fehér képsorai, melyek képregényszerűvé és sterillé próbáltak változtatni egy derékig érő vérfürdőt. Itt is valami ilyesmit éreztem, hiszen a történet maga egy rendkívül izgalmas, több szálon futó krimi, sokoldalú, meglepő karakterekkel, egy különös, titkokkal átszőtt társadalomban.

Medve Erik boldogan él feleségével Nyúl Emmával, míg egy napon bekopogtat hozzá élete lezárt fejezetének egy szereplője, és különös „kéréssel” fordul hozzá. Jól szituált reklámszakember főhősünk kénytelen utánajárni egy városi legendának, melyben soha nem hitt. Természetesen egy felforgatott lakás, egy kiadós verés, és egy fenyegetés, mely a számára legkedvesebb lény ellen irányul, komoly meggyőző erővel bír. Ehhez viszont társakra van szüksége...

Megfelelő társakat azonban már csak ködös múltja rejt, akiket egyrészt nem könnyű maga mellé állítania, másrészt a múló évek mindenkin nyomot hagytak. Van aki a pirulái nélkül már nem üzemel, van akit a múlt traumái kötnek gúzsba, s van akit saját mániája éltet.... Ahogy Erik és társai próbálják megfejteni a rejtélyt, velük együtt mind mélyebbre merülünk a múltban, melynek apró szilánkjaiból, történeteiből lassan összeáll egy kép...

Egy kép, melyet több mesélő, több sors ölel körül, s melyről minél többet hallunk, a színes és kedves külső mögött, annál sötétebb és ismerősebb színt ölt. Hazugság, árulás, gyilkosság, hatalomvágy, képmutatás, szenvedés, függőség és fájdalom kíséri és kísérti a kis csapatot a legenda kutatása során.

Minden egyes megoldott rejtély újabb kérdéseket vet fel, míg a fogyó idő, s a körülmények egyre elkeseredettebb lépésekre ösztökélik hőseink, egyre-másra borítva ki a csontvázakat a szekrényekből. Vajon sikerül időben teljesíteni a küldetést, megállítani a kis világ olajozott fogaskerekeit, megtenni azt amiről csak suttognak?

Nem vagyok kifejezetten oda a krimikért, de Tim Davys valami egészen érdekes dolgot alkotott evvel a plüsskrimivel, ami egyszerre abszurdan bájos-kedves de emellett sötét, cinikus és kegyetlenül izgalmas. Minden fordulata, kiegészítő szála, karaktere, igazi gengszterfilmeket idéz, időnként egészen elvetemült módon, de eközben lelki szemeink előtt tompán csillogó szemű plüssállatok vetik bele magukat az akcióba, vagy ki tudja mibe...

• Cím: Tim Davys: A halállista
• Eredeti cím: Amberville
• Oldalszám: 304
• Kiadó: Agave Könyvek

Mese 18-as karikával...

Ha valaki már olvasott megközelítőleg bármit Laurell K. Hamiltontól, akkor az átugorhatja a következő bekezdést.

A többi halandónak bevezetőül annyit, hogy valamelyik korai Anita Blake könyvben, valahol van egy bekezdés, amiben a főhősök éppen összeborulnának, mikor kiszól,vagy inkább kikacsint az írónő, hogy egyes írók ezen a ponton szakítják meg a történetet, és folytatják ott, hogy a megszaggatott lepedők közt a főhősök rágyújtanak...
Hamilton könyveiben ilyen téren semmi sincs a fantáziára bízva, egy oktatófilm alaposságával részletezi a szereplők minden egyes mozdulatát, és egy pszichiáter röntgenszemével lesi lelkük legapróbb rezdülését.

Az írónő sorozataiban azonban van valami abszolút lenyűgöző, és szerintem ez a változás. Karakterei a történetek során folyamatosan fejlődnek, állandóan tovább árnyalva, mélyítve, színezve történeteit. Emellett az egyes epizódok – könyvek – pár rettentően sűrű, cselekménnyel és feszültséggel teli napra, esetleg hétre korlátozódnak, szinte sürgetik az olvasót, aki maga is átveszi ezt a sodró lendületet, és dinamikát az olvasás során.

Aki véletlenül a sorozat közepén kapcsolódik főhősei életébe, az menthetetlenül kíváncsi lesz az előzményekre, hiszen sok utalást találhatunk korábbi eseményekre. A könyvet kivégezve pedig már a folytatást várjuk, hiszen a történet nem ér véget, főhősei csupán lélegzetvételnyi időhöz jutottak, a sors kereke nem áll meg, minden fordulójával újabb kihívás elé állítja a szereplőket.

Merry Gentry magándetektív, avagy Meredith nic Essus faerie hercegnő története, mely a jelen időben játszódik, a kelta mitológia köréből táplálkozik. Főhőse csak félig tündéri lény, kevert vérével, halandóságával kirí mind az emberek, mind a rejtőző hatalmasok fényes tömegéből. Mégis az elfeledett istenek őt választják ki, hogy a lassan elhalványuló mágiát újra visszahozza egy haldokló, és elkorcsosult árnyékvilágba.
Misztrál csókja Merry történetének ötödik epizódja. Száműzött, rejtőző és magányos nőként ismertük meg őt, az események hosszú sora azonban társakkal és hatalommal vértezte fel, sorsának többé azonban már nem ura. Ősi erők irányítják lépteit, cselekedeteit, melyeknek értelmét, célját, maga nem érti vagy ismeri, és következményeit fel nem mérheti.

Ahogy azt Hamiltontól megszokhattuk, a történet most is sötét, borzongató, magával ragadó, vérrel, és kéjjel írott. Misztrál, a szél, és vihar megtestesítője keresztezi a hercegnő sorsát, egy újabb természeti elemként, ami meghatározhatja a rejtett királyságok jövőjét. Majd Sholto, a sluagh királya, az árnyak lordja sodorja veszélybe mindazokat, akik Merrynek olyan fontosak...

• Cím: Laurell K. Hamilton - A misztrál csókja
• Eredeti cím: Mistral's Kiss
• Oldalszám: 272
• Kiadó: Agave Könyvek
• Az írónő hivatalos weboldala

Barbár állatok

A könyv borítóján található egy figyelmeztetés (vagy ajánlás), mely szerint a könyv széplelkeknek nem ajánlott. Ezt tanúsíthatom. Viszont bárki, aki bírja a szókimondó, fanyar, enyhén morbid, cinikus kortárs megnyilvánulásokat, annak kötelező.

A történet, ha jobban megnézzük, tulajdonképp egy ballada, ami valahol Oliver Stone "Született gyilkosait" éleszti újjá, modern környezetben, tengernyi vérrel, szexszel, erőszakkal megpúpozva, Guy Ritchie filmjeinek vágástechnikájával, mindezt azonban átszövi egy komoly társadalomelemzés és kritika.

A történet három anti/fő/hőse eltérő családi és társadalmi háttérrel rendelkezik, életüket ennek megfelelően más módon mérgezték meg, tették vakvágányra, de végül a közös szenvedély összehozza őket. Furcsa triumvirátusukban időnként együtt, máskor egyedül keresik a kiutat zsákutcának tűnő életükből. A közös nevező, közös kiskapu itt a drog, amivel kapcsolatban elkövetik a közmondásos hibát, azaz avval az utópisztikus feltételezéssel élnek, hogy lehet ezt okosan is csinálni.

És itt kezdődik a ballada, vagy morális tanmese azokról, akik - egészségtelenül hosszú ideig - azt hiszik, hogy korpa közé keveredve nem eszik meg őket a disznók, kis halként van esélyük cápák ellen, illetve, hogy az igazság végül győzedelmeskedik...

Az író életrajza szerint kalandos életet élt és él, mely alatt meglehetősen sokat látott a világból, és annak árnyoldalaiból, ezért valószínűleg saját tapasztalatainak köszönhető a feltűnő mellékszereplők karakterének, történetének időnként megdöbbentő részletessége. Dokumentarista tömörséggel, félkézzel lógat be olykor, a különböző környezetek egyesek számára hétköznapi, mások számára elképzelhetetlen poklainak bugyrai fölé, hogy utána, az így kapott, okozott többletfeszültséggel sodorjon a történet tovább.

Meséje ugyanis elképesztő lendülettel száguld, humora, és cinizmusa egyedi stílusban, tömören, zsigerbe markolóan karcol, és nevettet. Párbeszédei, monológjai, gondolatfonalai meghökkentőek, gondolatébresztőek, és szókimondásuk ellenére is végtelenül csiszoltak. Karakterei, gondolataik, kínjaik, és örömeik többé-kevésbé fájdalmasan ismerősek, érthetőek, aktuálisak.
Végig drukkolunk antihőseinknek, hátha valahogy, mégis jól kijönnek az egészből, noha érezzük, hogy a velejéig romlott összetevőkből, hiába a jó szándék,elszántság, vakmerőség, csak nem lesz habos sütemény...

• Don Winslow: Barbár állatok
• Eredeti cím: Savages
• Oldalszám: 248
• Kiadó: Agave Könyvek
• Az író oldala
• Részlet a regényből

Ellentétek

Iain M. Banks skót író, aki szépirodalmi műveit a közbülső M. nélkül publikálja, míg M. Banks-ként sci-fi könyveket ír.

Az Ellentétek című könyvét, a címlap szerint a sci-fi író énje tette le ugyan az asztalra, a történet azonban akár egy történelmi regény borítója mögül is ránk köszönhetne, egyedül szokatlan díszletei, és környezete árulkodik fiktív voltáról.

A szereplők, kicsiny világuk, és ellentéteik rendkívül élőek, hihetőek és ismerősek. Két történet fonódik szorosan össze egy fejlődő világban, mely földi terminológia szerint lassan kilép a középkorból.

Az egyik szálat a narrátor, egy első olvasatra egyszerű orvostanonc meséli el, - kissé esetlen szavaival, és magyarázatával - ki maga is aktív részese a történetnek. A másik részét, elmondása szerint egy kéziratban lelte, s melynek eseményeit (világában) mindenki jól ismeri, ezért azt magyarázat nélkül közli, csupán annak terjengős szóvirágait nyeste meg kissé. A két esemény közt a kapcsolatot felfedezvén, ám annak megfejtését az olvasóra bízva, a szálaikat szorosan összefűzve tárja elénk meséjét.

A történetek fókuszában egyrészt egy felvilágosult, művelt és jószándékú orvosnő, másrészt egy elhivatott, titokzatos testőr küzd az előítéletek, feleslegesnek ítélt szabályok és az ezeket megtestesítő emberek ellen. Mindketten idegenek az őket körülvevő, - elméletileg más alapokra helyezett, alapjában véve mégis hasonló - társadalomban és szokások körében, a narrátor azonban meglelni véli köztük a kapcsolatot, illetve azt az ellentétet amely különböző utakra indította őket ismeretlen hazájukból.
A két történetet - látható és láthatatlan szálaikat - követve, melyeket elletétek határoznak meg,hajtanak előre, és fonnak össze bonyolult mintává, elvesztem az eleven színekkel lefestett és végtelen sok karakterben, cselekedetben és apró mozzanatban elrejtett részletből felépített világban. A főszereplők körül örvénylő, feltartóztathatatlannak rémlő események magukkal rántják az embert, és a narrátor óvatos előszavára alig-alig emlékezve kezdi az olvasó felfedezni a látszólag különálló történetek közti kapcsolatot.

Az események hátterét lassan feltöltő mozaikdarabok, melyek árnyalják a karaktereket, és kiszínezik a történetet, időnként több kérdést vetnek fel, mint amit megválaszolnak, eképp téve az ábrázolt világot folytonossá és felfedezendővé. És ahol a történetek végül meglepő módon összeérnek, s világuk ellenőrzésünk nélkül fut tovább, az olvasónak kedve támad újból előrelapozni, hogy a kirakós hiányzó darabjait is a helyére illesze...

• Iain M. Banks: Ellentétek
• Eredeti cím: Inversions
• Oldalszám: 374
• Kiadó: Agave Könyvek
• Az íróról még

Játékosok – jövőkép a múltból

Philip K. Dick könyve, a Titán játékosai furcsa módon hódított meg. Közös kirándulásaink és felfedezőtúráink alkalmával a különböző könyvesboltokban sci-fi és fantasy rajongó barátnőmmel, annyit már sikerült leszűrnöm, hogy íróként termékeny lehetett, akárki is volt. A könyvet olvasva, furcsa érzés lett úrrá rajtam... Nem ebben a kontextusban és nem így, de találkoztam már a könyvben felmerülő világképpel, érzésekkel és problémákkal.

A szenvedélyes játékosokat, kiknek túlélése, jóléte, és talán az élete múlik a Játékon, a Blöffön - bárki ismerősként üdvözölheti, akinek baráti körét gazdagítja például online póker-függő. A könyvben megjelenő titániak és terraiak – ők lennénk mi,a földlakók – közti ellentét, melynek komplexitása lassan bontakozik ki a történet folyamán, szinte mindenhol megjelenik napjainkban, ahol különböző kultúrák és hagyományok érintkeznek és ismerkednek egymással. A gyermeknemzés és párkapcsolatok témaköre pedig – noha a történet az okokat alapjában véve rémisztőbb, de mégis elképzelhető eseményekből származtatja –, úgy érzem valahol már egy csíráiban létező problémát boncol.

A történet közepén, mikor a főszereplővel együtt elvesztem az eseményekben, és furcsa érzésekben, megnéztem mikor íródott ez a könyv. Ott ért aztán az igazi sokk, mely abból fakadt, hogy a könyvet 1963-ban adták ki.

Utánanéztem ekkor az írónak, és megdöbbenve konstatáltam, hogy munkássága milyen hullámokat vetett a sci-fi irodalom, filmek terén. Magának az írónak az élete is különlegesen alakult, egy koraszülött ikerpár túlélő tagjaként,skizofrénként (félre?) diagnosztizálva, ponyvaregény-írói státuszban megrekedve, zseniként tisztelve, különféle drogok bűvkörébe vonva, paranoiától rágva... és még sorolhatnám hosszan.

Mindezeket figyelembe véve, a műfaj kereteitől is eltekintve, történeteiben rendkívül érdekes jövőképet tár az olvasó elé, melyet érdemes ennyi év távlatából újra felfedezni.

A Titán játékosai egy nem is oly távoli, és nem is oly lehetetlen jövőben játszódik, tragikus események után, melyeknek során az emberiség saját magával, és egy idegen fajjal is megvívta utolsó háborúit. A kevés túlélő látszólag békében él az idegenekkel, különös játékszabályok által körülhatárolva, ahol a szenvedélyesen űzött játék tétje valójában a túlélés és fajfenntartás. A telepátiával, jövőbelátással, különös képességekkel, örök ifjúsággal, intelligens gépek által szolgáltatott biztonsággal és kényelemmel megáldott vagy megvert terraiak minden változás ellenére is gyarlók, esendőek és emberiek. Így eshet hát, hogy egy rossz döntés, egy átdorbézolt éjszaka, és egy gyilkosság során, a depressziós rohamoktól szenvedő főhős bepillantást nyerhet az igazi játszmába, melyben ő is bábu csupán....

• Philip K. Dick: A Titán játékosai
• Oldalszám: 256
• Kiadó: Agave Könyvek