A kutyán kívül az ember legjobb barátja a könyv. A kutyán belül nem lehet olvasni. (Groucho Marx)
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: dokumentum. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: dokumentum. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. augusztus 28., kedd

A Sziklakórház története

„Emlékszem, hogy egy városi busszal hoztak sebesülteket. Tele volt a busz. Hoztak egy kisfiút, aki 12 éves volt és mindkét lábát elvitte a saját Molotov-koktélja. Egy tankot akart felrobbantani szegény. De volt ott tüdő-, váll- és gyomorlövéses. Máthé András főorvos egy fejlövéses agyából kioperált golyót viselt a nyakában.” (Lazáryné dr. Zsindely Zsuzsanna nővér, 1956.)


A bejárat

A Sziklakórház a Budai Vár aljában található tíz kilométer hosszúságú barlang- és pincerendszer része. A második világháború kitörése előtt óvóhellyé alakult, majd később Dr. Szendy Károly polgármester elrendelte a sebészeti kórház kialakítását, ami 1939-ben kezdődött és sebészeti szükségkórház néven 1944. februárjában nyílt meg. A mintegy 300 személyes kórházban 600-700 embert ápoltak az ostrom alatt, a teljes barlangrendszerben pedig csaknem 20 ezer katona és környékbeli budai polgári lakos bujkált 1945 februárjában.

A műtő
A kis könyvecske nagyon rövid, de annál érdekesebb olvasmány. Olvashatunk benne az egykor ott dolgozó orvosok, nővérek, és betegek visszaemlékezéseiről, továbbá műszaki rajzok és fényképek teszik még színesebbé a kötetet, amelynek hősei valóban önfeláldozó munkát vittek véghez.

„A néptelen, de holttestekkel, döglött lovakkal, kiégett villamosokkal szegélyezett úton végtelenségnek tűnt, amíg feljutottam a Lovas útra. A Bécsi kapun át éppen egy nagyobb csoport német hadifoglyot kísértek lefelé. Eljutottam a Sziklakórházhoz. Dante járt az eszemben: úgy éreztem, átléptem a Pokol kapuján!” Dr. Bogárdi Mihály egykori páciens, 1945.
Friedrich Born
Kiemelném a svájci származású Friedrich Born-t, aki 1944 májusától volt a Nemzetközi Vöröskereszt képviselője Budapesten.

A nyilas uralom idején jelentős mentőtevékenységet végzett: zsidó kórházakat, árvaházakat helyezett vöröskeresztes védelem alá, tömegesen bocsátott ki védleveleket. A Sziklakórházat is ő helyezte a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alá, így sem a nyilasok, sem a szovjetek nem pusztítottak benne, az ott ápolt civilek és katonák megmenekültek a megtorlásoktól, ahogy a kórház orvosai, ápolói is.

Born tevékenységét 1988-ban a Világ Igaza kitüntetéssel ismerték el, Budapesten egy rakpart szakaszt neveztek el róla és emléktáblát is helyeztek el a tiszteletére.

1962 és 2007 között a János Kórházhoz tartozott, eközben pedig a Polgári Védelem használta raktárnak. 2004 és 2006 között a Krétakör Társulata tartott itt előadásokat. Múzeumként részlegesen már 2007-től, majd a mai formájában 2008 márciusától látogatható.

A minap olvastam egy cikket arról, hogy most már a különleges műveleti erők, azaz a kommandósok is bekerültek a múzeum falai közé. Mondván: "A Sziklakórház története az embermentés története. A történet nem ért véget 1945-el vagy 1956-al. Napjaink konfliktusaiban is jelen van a rendkívüli profizmus és bátorság. A célok és eszközök mások, az emberek is, de a tulajdonságaik hasonlóak."

Mindenkinek meleg szívvel ajánlom ezt a kis összefoglalót!

(Források: mult-kor.hu , librarius.hu, mandarchiv.hu, mellekhatas.hu)

2012. június 25., hétfő

Egy neurológus lábának története

"Amikor nem szenvedünk hiányt fiatalságból, szépségből, tehetségből, erőből, amikor hírnév, hála, vagyon az osztályrészünk, s valóra válnak álmaink, könnyű kedvesnek lenni, szerető szívvel fordulni a világ felé. De ha elfogy a szerencsénk, eltorzul a testünk, eltűnnek képességeink, megsérül épségünk; ha cserbenhagy az egészségünk és az erőnk, ha arra eszmélünk, hogy betegek vagyunk, szenvednünk kell és nincs biztos remény a gyógyulásra, akkor karakterünk a végsőkig próbára tétetik." 
Ez az első könyvem Oliver Sacks-tól, pedig már régóta fenem rá a fogam, sőt, a "The Man Who Mistook His Wife For A Hat" (A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét) már egy ideje a polcomon pihen, de még nem olvastam el. Ehhez a könyvéhez viszont most egy elég jó akcióban jutottam hozzá, és kedvet kaptam rögtön elolvasni.
Aki nem hallott még róla, Oliver Sacks az Albert Einstein College of Medicine ideggyógyász-professzora. 


A történet felettébb izgalmasnak ígérkezett: egy szerencsétlen baleset folytán maga az író válik orvosból pácienssé. és ebből a szemszögből írja meg ezt könyvet.
Sacks egyik nap gyalogtúrára indul a norvég hegyekbe, egyedül, de szerencsétlenül belebotlik egy bikába, és a menekülésben megsérül a lába, méghozzá elég súlyosan. Azt már ott diagnosztizálja önmagán, hogy quadricepszín szakadása van, és a tónustalan izomból következtetve idegbénulása. Világos számára, hogy egyedül, egy hegy tetején senki nem fog rátalálni - maximum a bika -, így amennyire a körülmények megengedik, rögzíti a lábát (az esernyőt használja sínnek), és kúszó-mászó mozgással elindul visszafelé, nagy fájdalmakkal, szép lassú tempóban, fohászkodva, hogy még mielőtt ráesteledik, valami történjen. Szerencsésen egy épp arra vadászó apa és fia rátalálnak. így eljut a kórházba, ahol megkezdődik a "kalandja" páciensként. 




A kórházban hirtelen rászakad az az érzés, hogy most nem tud semmit sem irányítani,  hiába orvos, senki nem kérdezi meg a véleményét semmiről, arról sem ő dönt, hogy a műtétet altatásban vagy gerincvelői érzéstelenítésben csinálják meg: teljesen kiszolgáltatottan vár a sorsára.


A műtét sikerült, a sebész szerint minden rendben is van, de Dr. Sacks rémülten konstatálja, hogy a lába "eltűnt". Ott van, de még sincs. Csak lóg ott, de nem tudja irányítani, teljességgel idegen, mintha nem is hozzá tartozna. 
Próbálja önmagát diagnosztizálni, Pötzl szindrómára gyanakszik (amikor a beteg szélütés vagy daganat miatt hirtelen nem vesz tudomást teste bal oldaláról, vagy meg van róla győződve, hogy a végtagja idegen, nem létező, vagy esetleg másé). Sacks vissza is emlékszik egy saját volt betegére, aki hirtelen arra ébredt, hogy - szerinte -egy hulla lábát rakták az ágyába, amit ki akart onnan dobni, így kiesett az ágyból. Végül kiderült, hogy egy tumor volt a jobb agyféltekéjében, a parietális lebenyben, ami éjszaka vérezni kezdett. Sacks szerint agyának az a része, ahol a lábának helyzete leképeződik, reggelre eltűnt. Mindezt igazolta az is, hogy a tumor eltávolítása után az érzékelés visszatért.


De nem is mesélném el végig a tépelődéseit, mert ő sokkal érzékletesebben és logikusabban vezeti ezt le, és lényegében az egész könyv erről a kétségbeesett találgatásról, reményről és kiszolgáltatottságról szól. Sacks nagyon érzékletesen ír arról az érzésről, hogy milyen, amikor egy orvosból lesz páciens, és pláne amikor olyan problémát fedez fel magán, amivel a szakirodalom sem igen foglalkozik, mert a betegek vagy nem mernek róla beszélni, vagy nem tudnak - mert ők meg vannak róla győződve, hogy az nem az ő testrészük -, vagy nincs is aki meghallgatná őket. Hiszen a sebész elvégezte a műtétet, minden rendben is van, tehát anatómiai oka nem lehet, a többire pedig nincs idő..


A neurológusok sokáig nem foglalkoztak a tudat struktúrájával, úgy vélték azt a területet meghagyják a pszichiátereknek. Ez azért is volt így, mert a 19. században Charcot, a nagy neurológus, kiadta Freudnak és Babinskinek, hogy különböztessék meg a szervi eredetű bénulásokat a hisztériás eredetűektől. Azonban Babinski végül kinyilvánította a "harmadik tartomány" létjogosultságát, amikor a szervi zavarok okozzák a tudat rendellenességét.


Érdekes a filozófiai és történelmi fejtegetése is a könyv végén, és tulajdonképpen amiatt is olyan izgalmas a könyv, hogy pont maga Dr. Sacks kerül a beteg szerepébe. Egy picit azonban túlzónak és elnyújtottnak éreztem a könyvet, sokszor volt az az érzésem, hogy fele ennyi lap is elég lett volna a történethez. És azt is jól éreztem, hogy nem ez az ideális első könyvnek Sacks-tól (ezt sok helyen írják mások az értékelésben is, hogy ne ezt válasszuk elsőnek), de most már mindegy, a kedvem nem ment el Sacks-tól, inkább kíváncsibbá váltam a többire. 


Egyébként az Ébredések (1973) című könyvéből Robert De Niro és Robin Williams főszereplésével nagy sikerű film készült, amelyet Oscar-díjra is jelöltek.  2002-ben neki ítélték a Rockefeller Egyetem Lewis Thomas-díját, amivel írói életművének értékeit ismerték el.


  • Eredeti cím: A Leg to Stand On
  • Kiadó: Park Kiadó
  • Oldalszám: 300
  • Oliver Sacks oldala

2012. április 20., péntek

Küzdelem a Lyme-kórral

Makra Ágnest már lassan 30 éve csípte meg egy kullancs, azóta küzd azzal szörnyű betegséggel, amit Lyme- kórnak hívnak. Nagyon sok szenvedésben volt már része ez alatt a három évtized alatt, mind fizikailag, mind lelkileg, azonban Ágnes nem tört meg, és nem engedte, hogy a kór maga alá gyűrje. Küzdött és remélt, mert csak így lehetett túlélni, és csak így lehet most is. Hogy egy nap arra ébred majd, hogy nincs fájdalom.

Akkoriban, amikor kálváriája 1985-ben egy ici.pici kullancs miatt megkezdődött, Magyarországon még nemigen tudták beazonosítani a Lyme-kórt. Hosszas egyéb vizsgálatok után végül rásütötték, hogy pszichózis, hiába próbálta bizonygatni az orvosoknak és a nővéreknek az ellenkezőjét, hogy ő márpedig érzi, hogy valami nincs rendben a testében, nem hittek neki. Emiatt még erősebbnek kellett lennie, hiszen tudta, ha hisztizni kezd, már tényleg nem moshatja le magáról a pszichés megbélyegzést.

A betegség fél éve lappangás után megtámadta az idegrendszerét, ízületeit; Ágnes tolószékbe kényszerült. Végül egy Amerikában élő magyar orvos igazolta betegségét, akkor már nagyon le volt gyengülve. Végső kétségbeesésében Mexikóba utazott, - amire a pénzt szimpatizánsai gyűjtögették számára össze, hogy ki tudjon utazni - egy kezelésre, aminek a lényege az volt, hogy maláriás vérrel fertőzik őt meg, és a magas láz majd elpusztítja a kórokozókat a szervezetében. A láztól teljes önkívületben fetrengve, hányingertől és lázálmoktól gyötörve töltötte napjait az ottani kórházban, az orvosai a karjukban vitték ki zuhanyozni is. A kezelés, bár jól sikerült, de sajnos nem sikerült az összes kórokozót megölni a szervezetében, csak csökkenteni a számukat, többszöri kiutazás és kezelés után is.

Ma már jobban ismerik ezt a borzalmas betegséget az orvosok, de nagyon fontos, hogy az emberek észrevegyék a legapróbb jeleket is, és figyeljenek rá. Makra Ágnes ezért is írta meg könyvben az ő történetét, hogy felhívja mindenki figyelmét rá, hogy egy apró kullancscsípésből milyen életre szóló betegség alakulhat ki.

Ágnesnek ma már férje és kisgyereke van, akik mindenben támogatják és segítik, így legalább már nem egyedül kell felvennie a harcot a betegséggel.
Fantasztikus a bátorsága és kitartása, kívánok neki gyógyulást és boldogságot!




  • Cím: Makra Ágnes: Kullancscsípéstől a maláriáig
  • Kiadó: Maszk Egyesület
  • Oldalszám: 217

2011. augusztus 9., kedd

Egy orvosprofesszor visszaemlékezései

Imádom azokat a visszaemlékezéseket, amiket bölcs, sokat megélt orvosok írnak könyv formájában. Már szinte vadászom az ilyeneket, és szerencsére mostanában egészen jókat találtam. Mégis különlegesen tartom Kováts Ferenc könyvét ebben a műfajban. Az 1965-ben megírt naplóját olvasni kicsit olyan, mint amikor hallgatsz valakit, aki kötetlenül mesél, csak mesél, távolba révedő szemmel, és felelevenedik a múlt. És az a "mese" rettentő érdekes, egy kalandos és két világháborút, rendszerváltozást megért orvos életútja. Azonban akkoriban az ország vezetése nem engedte megjelentetni a könyvet, nem tudni, hogy miért. Végül 2000-ben jelent meg, alapítványi támogatással, egy régi tanítvány, Hutás Imre professzor előszavával.

Kováts Ferenc (1888-1983) professzor a korszerű magyar tüdőgyógyászat megteremtője volt. Kolozsváron járt orvosi egyetemre, majd avatása után munkáját Erdélyben kezdi meg körorvosként, falusi környezetben,
Az I. világháború után Szegedre menekül, nagy munka árán létrehoz egy korszerű tüdőgondozó intézetet.
Jár külföldre tanulmányutakra, képezi magát a szakmában, igyekszik az újdonságokat elsajátítani, hogy itthon hatékonyabban gyógyíthasson a megszerzett ismereteivel.
A kor legnagyobb betegsége akkoriban a TBC volt, így a professzor nagy hangsúlyt helyez ennek a kutatására. Itthon ő alkalmazza először sikeresen a beteg tüdőt nyugalomba helyező légmell kezelést, melynek elterjesztése is az ő nevéhez fűződik. Szintén ő az első, aki leírta a "paprikahasítók betegségét", amit a világirodalom is az ő nevéhez kapcsolt.

Később kinevezik Fővárosi Szent János Kórház tüdőbeteg-osztályának élére, amit hatalmas munkával és elhivatottsággal varázsol korszerű intézménnyé, az akkori állapotok ugyanis elkeserítőek voltak akkor az ottani kórházban, és ez az egész közhangulatra is rányomta a bélyegét. Tanítványaiból elismert klinikusok, az ország tüdőosztályainak vezetői lettek. 1944-ben jelenteti meg híressé vált könyvét a tüdőgümőkórról.
Kiváló művész is volt, a könyvben található rajzok általa készültek.

Ajánlom mindenkinek ezt a csodás könyvet, főleg azoknak, akiket érdekel az orvostudomány.



  • Kováts Ferenc: Völgyből a hegyre 
  • Kiadó: Vince Kiadó
  • Oldalszám: 320
  • Cikk a könyvről

2011. június 25., szombat

A rácsok mögött

Már nem emlékszem honnan van ez az ütött-kopott régi könyvem, a sárga lapokkal.. valami antikváriumból rendeltem. A kiadás éve nincs benne, pedig arra is kíváncsi lennék, mindenesetre valamikor a huszadik század elején lehetett.

Louis Berg fiatal orvos, New Yorkban kap munkát egy börtönben. Gyanútlanul, és természetesen némi aggodalommal és félelemmel telve lépi át a küszöböt első munkanapján, amikor még nem sejti, mi minden lappang a hatalmas betonfalak mögött.

Néhány év eltelte után írta meg e könyvét "Prison Doctor" címmel, amit megjelenése után hatalmas megdöbbenés és felzúdulás kísért. A regényben őszintén feltárja az amerikai börtön mélyén meghúzódó igazságtalanságokat, megvesztegetéseket, a korrupt igazságszolgáltatást és a besúgókat, politikai összeköttetéseket, amik sokszor ártatlanok életébe kerülnek. Sokan támogatták, és persze sokan támadták is az orvos írót, de a célját elérte: vizsgálat indult, és végül minden vád beigazolódott.

A börtön megváltoztatja az ember lelkét, és inkább nem jó irányba..- tartják az ott élők. Mert aki eddig nem tudott káromkodni, lopni vagy hazudni, az most majd megtanul. És a kilátástalan, igazságtalan mindennapokat nem lehet elviselni máshogy, csak ha az ember belül megkeményedik. Utána pedig már nagyon nehéz jó embernek lenni, bízni a másikban. Sok nehéz bűnöző ül bent, de vannak, akik ártatlanul senyvednek, de nem számít, itt úgyis mindenki azt állítja, hogy ő ártatlan. Nincs megkülönböztetés.

Louis Berg mindvégig próbálja tartani a lelket az emberekben, mindenkivel kedves, előítéletektől mentesen, legfőbb célja, hogy az emberek meggyógyuljanak. Ha el akar érni valamit, addig megy utána, amíg véghez nem viszi, számára a legfontosabb, hogy a beteg a megfelelő ellátást kapja, börtönkórház ide vagy oda. Persze sokszor tehetetlen a rendszerrel szemben, és egyre kétségbeesettebben látja és hallja, hogy az emberek kezdik elveszíteni a türelmüket bent, és akár az életük árán is, de harcolni fognak a szabadságukért, nem tűrve az elnyomást. A hangulat pattanásig feszült..

Dr. Louis Bergről nem találtam semmi infót, hogy mi lett vele azután, hova ment dolgozni, milyen hatással volt rá ez az egész. A regényből jó néhány sorsot megismerhetünk, és együtt érezhetünk az orvossal, átérezve a sokszor tehetetlen dühöt és tenni akarást, ami végül ennek a könyvnek a megírására sarkallta.


  • Louis Berg: A börtön orvosa
  • Eredeti cím: Prison Doctor
  • Kiadó: Lux Könyvkiadó
  • Oldalszám: 294

2011. március 14., hétfő

Vaspólya - a gyermekparalízis áldozatai

Ezt a könyvet egy tanárom ajánlotta, és kíváncsiságom annyira hajtott, hogy hamarosan be is szereztem.
A könyv a gyermekparalízis (Heine-Medin kór) utolsó, 1957-es és 1959-es járványának áldozatairól szól, akiknek a szörnyű kór a légzőközpontját is megbénította.

A Heine-Medin kór vírusos eredetű, járványos betegség, mely a gerincvelőben elhelyezkedő mozgató-idegsejtek elpusztulásával jár. Korábban csak súlyos károsodásokkal gyógyult, vagy halálhoz vezetett, de ma már a védőoltásoknak (IPV) köszönhetően eltűnt Európából.

Az ő életükről szól e könyv, róluk, akiknek akkoriban maximum 4-5 évet jósoltak az orvosok, mégis élnek (a könyv 1977-ben íródott, de még mindig élnek, nem tudom pontosan hányan).

Erősek voltak, élni akartak, velük egy kis közösség jött létre a Baba utcai kórházban, ahol szerető és önfeláldozó orvosaik és nővéreik gondoskodása között nőttek fel. Sokan közülük teljesen géphez voltak kötve, csak néhány órát tölthettek "vaspólyájukon" kívül, mások megtanulták "harapni" a levegőt, és ezáltal több időt tölthettek "kint". Egyesek érettségiztek, volt, aki egyetemet végzett, mások inkább festettek a szájukkal, rádiót hallgattak, tévét néztek, beszélgettek, vágyódtak, álmodoztak, sírtak és nevettek. Éltek! Volt, aki házasságot kötött, volt, aki  meghalt.


László Anna az ő életükbe enged betekintést könyvével, amely magához bilincsel, nehezen tudjuk letenni, nehezen szabadulunk a történetüktől. Sokszor szinte fáj a valóság. Hogy ami nekünk annyira természetes, napi rutin, sokaknak egy soha el nem érhető vágyálom marad, egész életükre. Menni, futni, színházba járni, dohányozni, berúgni..

Kicsit utánaolvastam, mi lehet ma velük, ezt találtam "Ma már csak egyetlen légzésbénult férfi maradt a hagyományos „vastüdőben”, a többiek családi körben lehetnek, a rokonok többnyire próbálnak enyhíteni a gondjaikon."
Dr. Kiss Ákosné nyugalmazott főorvos asszony az akkor átélt napokat idézi fel:
"Orvosként és emberként egyaránt nagyon nehéz napokat éltem át a kollégáimmal, amikor láttam, hogy fiatalok, vagy gyermekkorúak kapták meg a súlyos kórt. Az egész világon, a tengerentúlon, Európa je-lentős részén nagy járványok dühöngtek. Az emberek naponta attól rettegtek, hogy júniustól szeptemberig, a járványos időszakban (amíg a vírus aktív volt) ne érje a gyermekeiket fertőzés. Nemcsak a betegség, hanem a megbete-gedettek kezelése is nagy gondot okozott a családoknak. A járvány 1957-ben és 1959-ben szedte a legtöbb áldozatát. Ez ellen csak azzal lehetett védekezni, hogy a kicsinyek nem mentek közösségekbe, mivel az akkori hivatalos álláspont szerint a vírus elsősorban a nagyobb populációkat támadta meg. Óriási erőfeszítések történtek arra vonatkozóan, hogy nyáron a gyermekek megfelelő körülmények között nyaraljanak. A védőoltást az ötvenes évek végén fedezték fel és a Sabin-féle, szájon át adagolható cseppeket kezdték alkalmazni. Hazánkban az 1959–60-ban bevezetett, kötelező védőoltás megfékezte a járványt. Mind-addig, míg az általános védőoltást kötelezően nem tudtuk adni, szaporodott a légzésbénult betegek száma. Számukra a „vastüdő” volt az első mesterséges lélegeztető gép, amelynek első példányai 1948-ban érkeztek Magyarországra. Ez minőségileg is javított a betegek állapotán a korábbi hagyományosan alkalmazott kézi lélegeztetéshez képest. Ebben az intézetben tapasztaltam meg, hogy mit jelent az, amikor a bajban mindannyian embertársaink mellé állunk."

Sokan annyira ügyesen festettek a szájukkal, hogy festményükből kiállítást is rendeztek. Például Mozgainé Palotár Mária alkotásai valóban gyönyörűek. Cikk és képek róla: itt.

Ajánlom a könyvet mindeninek, akit érdekel ez a különös-kegyetlen világ, és lakói. Néha jó elgondolkodni azon, hogy örülnünk kell annak, amink van, és mindig az élet jó oldalát nézni, bármennyire is nehéz olykor.


  • László Anna: Vaspólya
  • Oldalszám: 283
  • Kiadó: Szépirodalmi Könyvkiadó

2011. január 29., szombat

A mi Varázshegyünk


"Huszonhárom fokos a tó. Micsoda boldogság...és az utolsó úszáskor megcsókolom a vizet: Mártival búcsúztunk így a Balatontól gyerekkorunkban."

Őszintén szólva Beke Katáról eddig nem tudtam sokat, de most utánaolvastam kicsit.
Beke Kata tanár volt, író, publicista, volt országgyűlési képviselő és kis ideig az Antall-kormány oktatási államtitkára is.
2009 decemberében, 73. évében hunyt el.

Más könyvét nem hogy nem olvastam, de még csak nem is hallottam róluk, lévén a politika nem áll túl közel hozzám, ez a kötet is csak témája miatt keltette fel az érdeklődésemet: az írónő átesik egy infarktuson, majd egy szívműtéten, és lekerül Balatonfüredre a Szívkórházba többször is.

Ami nagyon tetszett, az a lelkesedés és optimizmus, amivel a műtét(ek) elé ment, amivel az orvosokra felnézett, a határtalan érdeklődés, ami elfogta a beavatkozások előtt: hogy sosem sajnáltatta magát, vagy panaszkodott, hogy a végletekig bízni akart a kórházban és a professzorokban, hogy mindennek a jó oldalát látta, mindenkiben megtalálta az értéket és mindezek mellett jó humorérzéke volt.

"A Professzor ebben a dologban is korrekt volt. Mégis átsuhant rajtam a régi kabarétréfa, amikor immár megenyhülten a szecessziós virágok mögött beszélt velem: mi lenne, ha a borítékban egy levelet találna: Köszönöm szépen? Csak nem venné ki belőlem a műbillentyűt."
Ajánlom tehát mindenkinek ezt a könyvet, nagyon kedves kis írás, nem hosszú, olvasmányos és szórakoztató. Ez ugyan nem Thomas Mann Varázshegye, de hasonlóan szép, és a miénk..



  • Cím: Kis magyar Varázshegy
  • Oldalszám: 116
  • Kiadó: C.E.T. Belvárosi Kiadó és Kereskedelmi Bt

2010. november 6., szombat

Az első magyar veseátültetés története

Azt hiszem ezt a regényt senki nem tudja úgy elolvasni, hogy ne érintse meg legalább egy kicsit Szántó István története. Engem nagyon mélyen megérintett. Egyes szám első személyben íródott a könyv, így még jobban átéljük, amit akkor átélt a beteg..

Magyarország, 1962. ősze. Szántó István 26 éves szegedi nyomdai szerelő, és krónikus vesebeteg. Nagyon is tisztában van a betegségével, minden vonatkozásban. Tudja, hogy nagyon komoly betegséggel áll szemben: veséi az utolsókat rúgják.

Áthelyezik az I. sz. Sebészeti Klinikára, hogy ott művesekezelést kapjon. Sajnos hamarosan kiderül, hogy Istvánon a dialízis sem segít már, mindkét veséje hamarosan le fog állni.

Dr. Németh András adjunktus ekkor felteszi neki a kérdést: vállalná-e a vesetranszplantációs műtétet.
Itthon még senki nem végzett addig élődonoros vesetranszplantációs műtétet, de Dr. Németh András ösztöndíjjal Angliában tanult, a Hammersmith Klinikán ahol alkalma nyílt részt venni egy ilyen műtéten.
Mivel István menthetetlen beteg, mindannyian úgy gondolják, hogy ez az utolsó és egyetlen reménye a gyógyulásra. A donor István egyik öccse, aki alig várja, hogy odaadhassa bátyjának az egyik veséjét, és ezzel segíthessen rajta..

A helyzet ugyan nem könnyű, az Adjunktusnak kemény harcába kerül, hogy kivívja az építésvezetőnél a steril szoba megépítését: a költségvetés arra az évre elfogyott, a steril szoba megépítése pedig nem kevés pénz, ráadásul a betegnek nincs egy percnyi vesztegetni való ideje sem. Végül az Adjunktus kitartó küzdelme árán megépül a steril szoba, 1 hét alatt.

A naplóban olvashatunk István kórházi mindennapjairól, betegségének javulásáról és rosszabbodásáról, a mosolygós nővérekről ("Istenem, csak a betegek tudják, hogy mit ér egy ilyen mosoly"), orvosokról, különböző sorsú szobatársairól, majd a műtét utáni életről a steril szobában, ahol felcsillan a remény..

„– Hogy vagy, Pistikém?
– Jó veséd van, Lacikám, már jól működik.
– Jobban érzed magad?
– Igen, már ettem is.
– Légy erős, meg fogsz gyógyulni..."

A könyvet nem lehet letenni, mert bár tudjuk, hogy mi lesz a történet vége, mégis titkon remélünk mi is, Istvánnal, a kis feleségével, családjával, a nővérekkel és az Adjunktus Úrral együtt.. És az utolsó bejegyzés...szívszorító..

Az első sikeres veseátültetést Bostonban végezték 1954-ben egypetéjű ikrek között, ahol immunszuppresszióra nem volt szükség. Az első immunsuppressio a teljes testbesugárzás volt, ennek "védelmében" 1959 és 1960 között néhány átültetés történt Párizsban és Bostonban.

Magyarországon 1973-ban indult meg újra a veseátültetés, már hivatalos programként, az Egészségügyi Minisztérium által finanszírozva. 1973-ban Szegeden, Miskolcon, majd Budapesten végeztek átültetéseket. Az első sikeres - tartósan még ma is élő - betegnél 1973. november 16-án végeztek veseátültetést a Semmelweis OTE I. sz. Sebészeti Klinikáján. Ehhez nélkülözhetetlen volt az immunológiai alapok előzetes megteremtése, megfelelő szakmai előtanulmányok végzése és számos intézet szervezett együttműködése.

  • Németh András: 79 nap remény
  • Oldalszám: 120
  • Kiadó: BÁBA ÉS TÁRSA KFT.
  • A regény elolvasható ITT (aki szeret monitoron olvasni)
  • Az MTV honlapján olvasható interjú, amiben többek között megszólal Szántó László is, aki testvére donorja volt akkor.

2010. szeptember 12., vasárnap

Egy igaz történet a hitről - mindenkinek

"Zuhanó repülőgépen nincsenek ateisták" - tartja a mondás.
Biztos vagyok benne, hogy így van. Akár vallásosak vagyunk, akár nem, valószínűleg mindenki életében eljön az a pillanat, amikor szüksége van egy fogódzkodóra, valami vélt felsőbb hatalomra, akihez elkeseredésében fordulhat.

Sokan ezt természetesnek érzik, a hit beleépül mindennapjaikba; templomba járnak, asztali áldást mondanak, lefekvés előtt imádkoznak, vagy csak egyszerűen hisznek. De vannak olyanok is, akik valami trauma folytán találnak rá hitükre.

A könyvben mindkét példával találkozhatunk, mégpedig Albert Lewis rabbi és Henry Covington tiszteletes személyében.
"Hajlandó vagy-e elmondani majd a búcsúztatómat?"
Ezzel az egy kérdéssel kezdődött minden. Albert Lewis rabbi a kötet szerzőjét kéri meg, hogy amikor majd meghal, mondjon felette búcsúbeszédet. A kérés talán szokatlannak tűnik, különösen egy olyan ember számára, aki nem különösebben vallásos, de Mitch Albom végül rábólint. Egyetlen kikötése van csak: jobban meg akarja ismerni a rabbit, nem csak mint prédikátor, hanem mint hétköznapi ember is.
"De ki szokta elbúcsúztatni azokat, akik a gyászbeszédeket tartják?"
Rebbével
A "Rebbe" természetesen beleegyezik, és ezzel megkezdődnek a látogatások a rabbi házában, amik az idő során egyre inkább egy kedves rutin részei lesznek az író életében. Bár már látta otthon zokniban és szandálban, az íróasztala előtt ülve, énekelve, sírva és nevetve, de mégis minden vasárnap levonatozott a Rebbéhez beszélgetni.

Henry Covington, miután 14 évesen elvesztette bálványként imádott apját, kezdett lezülleni. Nem tagadta meg magától a cigarettát, az alkoholt, autót lopott és fegyverrel rabolt ki embereket, majd 7 évre börtönbe került, de az se volt elég: drogdíler lett. Sokszor kapott újabb esélyt, de nem élt vele, míg egy éjszaka, kukák mögött bújkálva, fegyverrel a kezében Istenhez könyörögve ígéretet tesz.

Nem mondhatom el magamról, hogy hívő lennék, bár megkereszteltek és elsőáldozó is voltam. A hittanórákról mindössze annyi maradt meg, hogy mindig dolgozatot írattak velünk, ezért a végén már ellógtam inkább..Pici koromban a nagymamám magával vitt a templomba, ahol épp filmet vettek fel, én meg felkiáltottam Jézus láttán: "Mama nézd, itt a Szandokán!" (ami miatt forgathatták újra a jelenetet persze).

Henry Covington tiszteletessel
Mégis megérintett ez a könyv, mert igazából arról szól, hogy nem az a lényeg, kiben vagy miben hiszünk, hanem hogy milyen emberré válunk ezalatt.

Mitch Albom 1958-ban született New Jersey-ben, író, újságíró, forgatókönyvíró, rádió-és TV közvetítő és zenész. Négy jótékonysági szervezetet alapított, az ebből a könyvből befolyó összeg 10%-át szintén jótékony célokra fordítja.

A könyv borítója ugyanaz maradt, mint az eredeti kiadásnál, szerencsére: Albert Lewis rabbi öreg, gumigyűrűkkel összefogott imakönyve ihlette, aminél szerintem nem is lehetett volna jobbat választani.


  • Mitch Albom: Csak egy kis hit kell
  • Eredeti cím: Have a Little Faith
  • Oldalszám: 264
  • Kiadó: Animus Kiadó, 2010
  • Mitch Albom honlapja

2009. január 16., péntek

Állapota válságos

Óriási elánnal kezdtem neki ennek a könyvnek, ugye az ilyen téma mindig nagy lelkesedést vált ki belőlem, imádom. 

Aztán amikor elkezdtem olvasni, kicsit csalódott voltam, mert egy kissé erőltetettnek tűnt az írónő stílusa. 
Látszott, érződött, hogy nagyon szeretne lazán, jópofán viccelődni, humorosra venni a figurát, mindeközben teljesen életszerűen bemutatni az osztályon dolgozó nővérek életét - mind magán-, mind munkahelyi téren -, de sajnos, gondoltam én, aki nem születik írói vénával, az hiába erőlködik, a könyvet nem lehet élvezettel végigolvasni. 

Erre néhány oldal után, hopp! Gyökeres változáson ment keresztül a stílus, a hangvétel, a poénok - mintha csak meghallotta volna hangos morfondírozásomat az írónő, és észbe kapott volna. Onnantól fogva aztán nem volt megállás - a hasamat fogtam a röhögéstől sokszor, de annyira, hogy a héven szabályosan felröhögtem, ciki vagy nem ciki, eszméletlen volt.

És imádtam azt a részt is, amikor megelégeli a felsővezetők uralmát és nővérek kiszipolyozását, felmond, és elköltözik Montserrat-ra. (Tök jó, van egy régi "Where the hell is Montserrat" feliratú pólóm, az ugrott be róla hirtelen :) ) Óriási, ahogy ír a "medvetalpnyi" svábbogarakról a konyhában, a denevérekről, a tarantula pókról, a szalamandráról, és a többi ezer más állatról, amiktől az első napokban sikítófrászt kap, aztán szépen lassan megszokja őket.

Szóval imádtam a humorát, a stílusát, magát a témát, az őszinte hangvételét. Nagyon jó könyv volt, és bár ahogy nézem, ez az egyetlen könyve jelenleg, ami magyarul megjelent, azt hiszem megpróbálom a többit beszerezni angolul.
És akkor jöjjön az egyik kedvenc részem, amin eldobtam az agyam. :) 

".. láttam, hogy a 2-es és a 4-es beteg kikukucskál az ágyát körülvevő függöny mögül, és szintén elneveti magát, hiszen a látvány valóban kacagtató lehetett... két egyenruhás nővér, valamint egy tiszteletre méltó megjelenésű idősebb hölgy előregörnyedve csapkodja a székeket, a falat és egymás hátát, s közben nagyokat horkantva hangosan hahotázik. Amikor valamelyikünk felhorkant, akkor a másik kettő ugyanúgy folytatta, mint korábban, csak egy kicsit hangosabban. Úgy festhettünk, mint egy csapat kotkodácsoló tyúk, amelyiknek egyszerre van asztmája és orgazmusa."

- Eredeti cím: Condition critical 

2008. november 6., csütörtök

A Magdolna nővérek

Irtó durva ez a könyv, elöljáróban ennyit mondanék. A leírása alapján, amit a fülszövegben olvastam róla, sejtettem, hogy elég megbotránkoztató egy (igaz) történet tárul majd elém, de hogy ennyire felhúzom magam rajta, azt nem is gondoltam volna.

Kathy O'Beirne, a könyv írója, kiskorában egy javítóintézetbe kerül apjának "köszönhetően", aki ily módon akar tőle megszabadulni.
Bár otthon se jobb a helyzete, apja szinte minden nap veri, kínozza, éjszakára a pajtába űzi, mégis, amikor bekerül a gonosz apácák és agresszív pedofíl papok közé, visszasírja a szülői házat.

Ötévesen megerőszakolják, később pszichiátriai intézetbe viszik, ahol elektrosokkot és különféle gyógyszerkísérleteket hajtanak rajta végre, majd az úgynevezett Magdolna mosodába szállítják át, ahol egyeseket szó szerint halálra dolgoztatnak, aki nem bírja az iramot, az egyszerűen elhullik, és a szomszédos kis tömegsírban végzi.

A Magdolna mosodákba olyanok kerülnek, akik a társadalom egyfajta számkivetettjei - leányanyák, értelmi fogyatékosak, árvák. Ha teherbe esnek (a papoktól, és az ún. látogatóktól), gyermekeiket elveszik tőlük, és eladják őket Amerikában.

Kathy O'Beirne most a nyilvánosság elé tárta élettörténetét, és próbál sok sorstársán segíteni, akik hasonló körülmények között éltek, mint ő, és ugyanúgy áldozatai voltak egy szörnyű rendszernek, ami gyerekek ezreinek életét tette tönkre örökre.

Amin irtóra felhúztam magam, az leginkább az volt, hogy Kathy anyja nem mert közbeavatkozni, amikor férje ütötte-vágta, véresre verte, kiűzte a lányát egész éjjelre a házból.. Én ezt el sem tudom képzelni, hogy tényleg _semmit_ nem tudott tenni, miközben látta, hogy a saját lányát szinte halálra veri a férje...a védtelen, kiskorú, törékeny gyerekét. Ha csak a saját anyámra gondolok, mit tenne ilyen helyzetben, szerintem az első adandó alkalommal leütötte volna egy serpenyővel, vagy akármivel, a saját életét kockára téve is. És tudom, hogy ez nehéz és kemény téma, de ez annyira felbosszantott, hogy sokszor meg kellett állnom az olvasásban.

Amúgy hihetetlenül durva, amiket Kathy elmesél ebben a kötetben. Szinte ép ésszel felfoghatatlan, hogy egy gyerek hogy szenvedhet el ilyen szörnyűségeket, és milyen iszonyat lehet ilyen pszichés teherrel élni..borzalmas.

Többet nem is mesélek a könyvről, olvassátok el.

- Eredeti cím: Kathy's Story
- Magdalena Laundries
- Film is készült belőle: The Magdalene Sisters

2008. október 4., szombat

Problemszki Szálloda

Igazából erről a könyvről nem hallottam semmit, csak a leírása tetszett meg, elég érdekesnek találtam ahhoz, hogy elolvassam. Ráadásul elég kicsi és vékony könyv, szóval hamar elfogy a kezünkből.

Bipul Masli, az Afrikából jött fényképész egy belgiumi menekültszálláson lakik, ahol sorstársaival egyetemben várja a sorsa felől döntő hivatalos levelet.
A sorstársak mind különböző félék, mégis egyvalami tartja őket össze; a remény, hogy a harmadik ajánlott levél nem elutasítást tartalmaz majd..

Rettentően tetszik az író stílusa, ahogy a nyomort a megfelelő fekete humorral ábrázolja, egyik pillanatban felröhögök olvasás közben, a másikban meg már homlokráncolva olvasok.
Megjegyeztem magamban, hogy a fordítás is baromi jól sikerült, ami Pécsi Emőke munkája.

Amúgy ez egy dokumentumregény, az arendonki menekültközpont lakóiról, amit nem is tudtam, amikor megvettem a könyvet, pedig azokat nagyon szeretem. És Dimitri Verhulst belga író, újságíró, akinek állítólag ez a második regénye - nem tudom mi az első, és hol lehet kapni, de én tuti vevő lennék rá.

És akkor az egyik kedvenc részem a könyvből, ami akkor és ott úgy megfogott:

"Maradj! Maradj még mellettem! Míg meg nem érzi orrunk az esőt, mely évekig csak váratott magára elátkozott falvaink felett. Maradj! Mellettem. Szorítsd az összetört tested az enyémhez! Hogy a két test egy testté váljon. És hallgatni fogunk. És csak hallgatunk. De együtt. Maradj!"

- Eredeti cím: Problemski Hotel
- Dimitri Verhulstról

2008. június 20., péntek

The Choices We Made

Twenty-five women and men speak out about abortion

Ezt a könyvet még az egyetem alatt vettem egy antikváriumban a Múzeum körúton. Engem nagyon érdekel ez a téma valamiért (annak ellenére, hogy nincs személyes érintettségem a dologban), és gondoltam az, hogy angolul van, még jobb, kell egy kis nyelvgyakorlás is.

Nem mindig szokásom elolvasni a prológust, előszót a könyvek elején, de ez valahogy annyira jó volt ebben a könyvben, hogy végigolvastam azt is.
Rettentően érdekes mindenki története. Mindenkié más, és mégis ugyanaz. Legtöbbször ugyanazok az érzések, ugyanazok a félelmek. Mindenki kicsit máshogy éli meg, mindenki életére hatott valahogyan.

A legtöbb történet az abortusztilalom alatt történt, ami éppen ezért rettentő veszélyes, és költséges is volt. A nők legtöbbször teljesen tájékozatlanok voltak a témában, amit egyes kuruzslók könnyen ki is tudtak használni, ami sok nőnek majdnem az életébe került. Legtöbben nem merték elmondani a szüleiknek sem, féltek a haragjuktól, a kiábrándultságuktól.
Szinte mindannyian teljesen felvilágosulatlanok a terhességük előtt, a fogamzásgátlás mint olyan, majdhogynem ismeretlen előttük. Sokan tévhitben élnek, mely szerint pl. csak bizonyos napokon lehet teherbe esni, vagy hogy a hab 100%-os biztonságot nyújt.

Van, aki erőszak áldozata lett. Ez egy nagyon érdekes téma, és pont a napokban volt egy sorozatban ilyen sztori, mely szerint a nőt megerőszakolták, de mégis kihordta a gyermekét, azonban utána magára hagyta, mert nem bírta elviselni, hogy a gyereke majd mindig a vele megtörtént szörnyűségre emlékeztesse őt. Mert a gyerek hiába ártatlan az ügyben, mégis erőszakban fogant.
Vagy hogy mikortól számít az élet? A fogantatás pillanatától, a harmadik hónaptól, vagy csak a megszületés pillanatábanl?

Ilyen és ehhez hasonló problémák, felelevenített történetek vannak ebben a könyvben, amiben nők és férfiak őszintén, kitárulkozva írnak saját történetükről. Van, aki névtelenséget kért, de sokan nyíltan felvállalják önmagukat. A nevek között megtaláljuk még Whoopi Goldberget is.

Nagyon felkavaró, de mégis csodálatos könyv.

- A szerkesztő oldala: Angela Bonavoglia
- A könyvről angolul: Hammerbooks

2008. április 4., péntek

Szívtelen kő

- Utazás a gyémántok birodalmában -

Gondoltam kössük össze a kellemeset a hasznossal: egy kis szakma, egy kis olvasmány.

Tom Zoellner könyvét is az Alexandrán néztem ki jó pár hónappal ezelőtt, nagy szerencsémre megmutattam bátyónak rendelés előtt, aki közölte, hogy neki megvan ez a könyv, ráadásul szerinte pont tőlem kapta valamelyik Karácsonyra. Ööö.
Na jó, végülis jó hír, párezret spórolok.

A sztori izgalmasnak ígérkezik: Tom Zoellner újságíró, egy szép napon megkéri barátnője kezét, jó amerikai szokáshoz híven egy gyémántos eljegyzési gyűrűvel. A dolgok úgy alakulnak, hogy még házasság előtt szakítanak, Tomhoz pedig visszakerül a gyűrű.

A gyémánt tüzében gyönyörködve megérik benne egy elhatározás: felkutatja ennek a gyönyörű kristálynak az útját, a föld legaljától egészen a csillogó kirakatokig.

Rengeteg helyre elutazik kíváncsiságától hajtva. Jár afrikai bányákban, sarkköri gyémánttáborban, japán ékszerboltokban, indiai csiszolóüzemekben, orosz vegyiüzemekben, beszélget csempészekkel, geológusokkal, bányászokkal, csiszolókkal, vegyészekkel, szóval csupa érdekes dolgot tudunk meg a gyémántokról, a velük foglalkozó emberekről, és a hozzá kapcsolódó mítoszokról.

Tom Zoellner stílusa nem unalmas, laza és olvasmányos, és tényleg sok érdekes dologra derít fényt utazásai és beszélgetései során.
A kedvencem ez a rész:
"Úgy tűnik, hogy a gyémántok esetében naprendszeren kívüli eredetet kell feltételeznünk. [..] Az apró drágakövek ezek szerint egy haldokló csillag szétszóródott, parányi darabjaiból származnak - a gyémánt tehát szó szerint csillagpor."

Ami miatt mégsem voltam teljesen elégedett a könyvvel, az azért volt, mert helyenként eléggé elkalandozott, olyan témákat boncolgatott hosszan, amik már nem kötötték le a figyelmemet, hajlamos voltam elkalandozni. Azt vettem észre, hogy a könyv közepétől várom már a végét.

Másrészt ez elvileg mégis valamiféle szakkönyv, akkor már ne írjuk a "rubin"-t "rubint"-nak basszus.
Meg ha már bekopizzuk két amerikai fickó nevét, vegyük a fáradságot, és a két név közötti "and" szócskát írjuk át "és"-re.
Na.
És egyebek, amik azért zavartak.

Az a gyanúm egyébként, hogy az eredetiben nincsenek ilyen bosszantó dolgok, szóval ejnye-bejnye fordító bácsi, nem kéne ilyenekkel lerontani a könyv színvonalát.

- Eredeti cím: Heartless Stone. A Journey Through the World of Diamond, Deceit and Desire
- A szerző oldala: The Heartless Stone

2008. március 2., vasárnap

Orvos voltam Etiópiában

Füsi F. József három évet töltött sebészorvosként Etiópiában, feleségével és kislányával 1972 és 1975 között.

Szemléletes képet tár elénk ott tartózkodásának idejéről: a kórházi munka nehézségeiről, sikerélményekről, kivívott elismeréseiről és kollegáiról, ugyanakkor az őslakosokról és a betelepült olasz, görög, és egyéb nemzetiségű emberekről, a szolgáltatásokról, ételekről, éghajlatról, és a politikai életről.

Nagyon érdekes olvasmány, főleg mert szinte semmit nem tudtam az etióp emberekről, az ottani életről, éppen ezért meglepődve olvastam néhány dolgot. A könyv végén a szerző felesége is beszámol személyes tapasztalatairól egy fejezet erejéig, ami ugyancsak különösen érdekes, mert kicsit más (női) szemszögből láttatja a környezetet.

Egyedül Füsi F. József szakmai karrierjének derékba törése az, ami igazán elszomorító. Amikor három éves kiküldetéséről hazatér Magyarországra, sehol nem kap vezetői sebész állást, pedig szakmai (és vezetői) hozzáértéséről az etióp vezető orvosok és az etióp magyar nagykövetség is papírra vetett ódákat zeng.

Itthon kifúrják állásából, adminisztrációs területre kényszerítve, majd amikor tíz év elteltével újra a tűz közelébe engedik, a műtőben állva szembe kell néznie azzal, hogy 10 év kiesés egy sebész esetében behozhatatlan lemaradás..

Egyedül a háborús-politikai leírásokat volt kicsit nehezebb végigolvasnom, bevallom némely oldalt emiatt át is lapoztam, mert kicsit tömény volt nekem. Amúgy viszont tényleg érdekes olvasmány, megéri elolvasni.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...