When ​Breath Becomes Air

When Breath Becomes Air by Paul Kalanithi
My rating: 5 of 5 stars

Nehéz még belekezdeni is egy olyan könyvbe, aminek tudjuk, hogy tragikus vége lesz. De megéri. Mert Paul Kalanithi egy csodálatos orvos és legfőképp ember volt, aki nem a betegekért, hanem a betegek mellett akart lenni orvosként. Fogni a kezüket a nehéz úton, ami rájuk várt – a diagnózis után, a műtét előtt, a lábadozás idején. Segíteni feldolgozni a sokszor szinte felfoghatatlant.

Mint ahogy erre az ő életében is sor került, és ő ezt emelt fővel, végtelen méltósággal csinálta végig, hátrahagyva halála után feleségét és kislányát. 37 éves volt.

Because Paul is buried on the windward side of the mountains, I have visited him in blazing sun, shrouding fog, and cold, stinging rain. It can be as uncomfortable, as it is peaceful,both communal and lonely – like death, like grief – but there is beauty in all of it, and I think this is good and right.

Magyarul is megjelent "Elillanó lélekzet" címmel.

View all my reviews

A Sziklakórház története

„Emlékszem, hogy egy városi busszal hoztak sebesülteket. Tele volt a busz. Hoztak egy kisfiút, aki 12 éves volt és mindkét lábát elvitte a saját Molotov-koktélja. Egy tankot akart felrobbantani szegény. De volt ott tüdő-, váll- és gyomorlövéses. Máthé András főorvos egy fejlövéses agyából kioperált golyót viselt a nyakában.” (Lazáryné dr. Zsindely Zsuzsanna nővér, 1956.)

A bejárat

A Sziklakórház a Budai Vár aljában található tíz kilométer hosszúságú barlang- és pincerendszer része. A második világháború kitörése előtt óvóhellyé alakult, majd később Dr. Szendy Károly polgármester elrendelte a sebészeti kórház kialakítását, ami 1939-ben kezdődött és sebészeti szükségkórház néven 1944. februárjában nyílt meg. A mintegy 300 személyes kórházban 600-700 embert ápoltak az ostrom alatt, a teljes barlangrendszerben pedig csaknem 20 ezer katona és környékbeli budai polgári lakos bujkált 1945 februárjában.

A műtő

A kis könyvecske nagyon rövid, de annál érdekesebb olvasmány. Olvashatunk benne az egykor ott dolgozó orvosok, nővérek, és betegek visszaemlékezéseiről, továbbá műszaki rajzok és fényképek teszik még színesebbé a kötetet, amelynek hősei valóban önfeláldozó munkát vittek véghez.

„A néptelen, de holttestekkel, döglött lovakkal, kiégett villamosokkal szegélyezett úton végtelenségnek tűnt, amíg feljutottam a Lovas útra. A Bécsi kapun át éppen egy nagyobb csoport német hadifoglyot kísértek lefelé. Eljutottam a Sziklakórházhoz. Dante járt az eszemben: úgy éreztem, átléptem a Pokol kapuján!” Dr. Bogárdi Mihály egykori páciens, 1945.

Friedrich Born

Kiemelném a svájci származású Friedrich Born-t, aki 1944 májusától volt a Nemzetközi Vöröskereszt képviselője Budapesten.

A nyilas uralom idején jelentős mentőtevékenységet végzett: zsidó kórházakat, árvaházakat helyezett vöröskeresztes védelem alá, tömegesen bocsátott ki védleveleket. A Sziklakórházat is ő helyezte a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alá, így sem a nyilasok, sem a szovjetek nem pusztítottak benne, az ott ápolt civilek és katonák megmenekültek a megtorlásoktól, ahogy a kórház orvosai, ápolói is.

Born tevékenységét 1988-ban a Világ Igaza kitüntetéssel ismerték el, Budapesten egy rakpart szakaszt neveztek el róla és emléktáblát is helyeztek el a tiszteletére.

1962 és 2007 között a János Kórházhoz tartozott, eközben pedig a Polgári Védelem használta raktárnak. 2004 és 2006 között a Krétakör Társulata tartott itt előadásokat. Múzeumként részlegesen már 2007-től, majd a mai formájában 2008 márciusától látogatható.

A minap olvastam egy cikket arról, hogy most már a különleges műveleti erők, azaz a kommandósok is bekerültek a múzeum falai közé. Mondván: "A Sziklakórház története az embermentés története. A történet nem ért véget 1945-el vagy 1956-al. Napjaink konfliktusaiban is jelen van a rendkívüli profizmus és bátorság. A célok és eszközök mások, az emberek is, de a tulajdonságaik hasonlóak."

Mindenkinek meleg szívvel ajánlom ezt a kis összefoglalót!

(Források: mult-kor.hu , librarius.hu, mandarchiv.hu, mellekhatas.hu)

• Cím: Tatai Gábor A sziklakórház rövid története 1935-2002 
• Oldalszám: 44 oldal
• Kiadó: Magánkiadás
• A Sziklakórház Múzeum oldala 
• Cikk a Múzeumról

Küzdelem a Lyme-kórral

Makra Ágnest már lassan 30 éve csípte meg egy kullancs, azóta küzd azzal szörnyű betegséggel, amit Lyme- kórnak hívnak. Nagyon sok szenvedésben volt már része ez alatt a három évtized alatt, mind fizikailag, mind lelkileg, azonban Ágnes nem tört meg, és nem engedte, hogy a kór maga alá gyűrje. Küzdött és remélt, mert csak így lehetett túlélni, és csak így lehet most is. Hogy egy nap arra ébred majd, hogy nincs fájdalom.

Akkoriban, amikor kálváriája 1985-ben egy ici.pici kullancs miatt megkezdődött, Magyarországon még nemigen tudták beazonosítani a Lyme-kórt. Hosszas egyéb vizsgálatok után végül rásütötték, hogy pszichózis, hiába próbálta bizonygatni az orvosoknak és a nővéreknek az ellenkezőjét, hogy ő márpedig érzi, hogy valami nincs rendben a testében, nem hittek neki. Emiatt még erősebbnek kellett lennie, hiszen tudta, ha hisztizni kezd, már tényleg nem moshatja le magáról a pszichés megbélyegzést.

A betegség fél éve lappangás után megtámadta az idegrendszerét, ízületeit; Ágnes tolószékbe kényszerült. Végül egy Amerikában élő magyar orvos igazolta betegségét, akkor már nagyon le volt gyengülve. Végső kétségbeesésében Mexikóba utazott, - amire a pénzt szimpatizánsai gyűjtögették számára össze, hogy ki tudjon utazni - egy kezelésre, aminek a lényege az volt, hogy maláriás vérrel fertőzik őt meg, és a magas láz majd elpusztítja a kórokozókat a szervezetében. A láztól teljes önkívületben fetrengve, hányingertől és lázálmoktól gyötörve töltötte napjait az ottani kórházban, az orvosai a karjukban vitték ki zuhanyozni is. A kezelés, bár jól sikerült, de sajnos nem sikerült az összes kórokozót megölni a szervezetében, csak csökkenteni a számukat, többszöri kiutazás és kezelés után is.

Ma már jobban ismerik ezt a borzalmas betegséget az orvosok, de nagyon fontos, hogy az emberek észrevegyék a legapróbb jeleket is, és figyeljenek rá. Makra Ágnes ezért is írta meg könyvben az ő történetét, hogy felhívja mindenki figyelmét rá, hogy egy apró kullancscsípésből milyen életre szóló betegség alakulhat ki.

Ágnesnek ma már férje és kisgyereke van, akik mindenben támogatják és segítik, így legalább már nem egyedül kell felvennie a harcot a betegséggel.
Fantasztikus a bátorsága és kitartása, kívánok neki gyógyulást és boldogságot!

• Cím: Makra Ágnes: Kullancscsípéstől a maláriáig
• Kiadó: Maszk Egyesület
• Oldalszám: 217

Dr. Varró Vince, akit érdemes megismerni

Nagy elánnal kezdtem neki Varró Vince könyvének, hogy aztán egy kicsit megszeppenjek rögtön azon, hogy ez a memoár mennyire tömény, és mennyire személyes. Ha valaki mesél neked Mici bácsiról, vagy Paxiról, osztálytársak szüleinek életéről, (akiket természetesen te magad nem ismersz), és egyéb részletekbe menő életutakról, felmerülhet benned a kérdés, hogy jó jó, na de biztos kíváncsi vagyok én minderre?

A válasz nagyon hamar igenlő lett bennem, ami leginkább Varró Vince közvetlen és kedves stílusának, őszinte köszönhető. Hirtelen nagyon kíváncsi lettem erre az emberre, és a barátaira, muszos éveire, a szakmai karrierjére, a családi hátterére, külföldi és itthoni kalandjaira, orvosi pályafutására, politikai harcaira, mindenre, ami vele kapcsolatos, és amit ebben a könyvben megosztott velünk.

És igen, tömény a könyv, de a végén már alig akartam letenni. Egy vele készült interjúban azt mondja, hogy ő már olyan idős, hogy a fiatalok közül már senki nem is tudja, ki ő. Úgyhogy ismerjük csak meg őt, mert érdemes.

1970 és '91 között Szegeden a Belgyógyászati Klinika tanszékvezető egyetemi tanára volt. 1991-től emeritus professzor. A Magyar Gasztroenterológiai Társaság egyik alapítója, kezdettől főtitkára, majd 10 éven át elnöke.
"Klinikai tevékenysége során nemzetközi hírű gastroenterológiai centrumot hozott létre, amely jelentős eredményekkel járult hozzá a modern gastroenterológia fejlődéséhez. Varró professzor úr a gastroenterológia és a belgyógyászat területén iskolateremtő személy: két tanítványa lett tanszékvezető egyetemi tanár, hat tanítványa kapott egyetemi tanári, három egyetemi magántanári, tíz pedig osztályvezető főorvosi kinevezést az ország különböző területein. Igen gazdag tudományos tevékenységet fejtett ki. Kitűnő szakmai munkásságát itthon és külföldön egyaránt ismerik és elismerik. Több magas kitüntetés birtokosa, többek között kitüntették az MTA Eötvös Koszorújával, a Szegedért Alapítvány Fődíjával, Kiváló Orvos, Markusovszky-díjas, Szent-Györgyi Albert-díjas. Számos hazai és nemzetközi szakmai szervezetben töltött be vezető tisztséget." (Klebelsberg Kunó-díj emeritusi fokozata, szövegrészlet)

Olvassuk tehát könyvét nagy szeretettel és kíváncsisággal, mert sokat tanulhatunk belőle, mind emberileg, mind szakmailag.
Azt olvastam, hogy Varró Doktor Úr tavaly ünnepelte 90. évét, és szellemileg még mindig aktív, aminek őszintén örülök.
Itt pedig egy videó is, amit vele készítettek a Szegedi Klinikán, illetve egy interjú vele.

• Varró Vince: Zárójelentés
• Oldalszám: 251
• Kiadó: Medicina

Picasso, az anti-nagypapa

Először is le kell szögeznem a tényt: szeretem Picassot. Persze elég sok festménye van, amit nem tennék ki a szobámba, de azért valljuk be, zseniális művész volt. Amikor egyszer Nizza-ban jártam, egy kiállításon vettem róla pár képeslapokat, amiket mostanában tervezek méltó keretbe foglalni és kitenni a falamra.
Ezek után olvastam el Picasso egyik unokájának, Marina Picassonak könyvét, ami csak azért érdekes, mert a könyv hangvétele nem túl pozitív-nosztalgiázós hangot üt meg, és akkor még finoman is fogalmaztam.

Az unoka könyvének megírását állítólag harmincévnyi hallgatás előzte meg, illetve több mint egy évtizedes pszichoterápia folyt közben.

Marina a múltat a családi kapcsolatok tükrében eleveníti meg: apja, Paulo örökös elnyomását és behódolását a Művésznek, nagyapja egész családra ránehezedő hatalmával és önkényességével, önzőségével, bátyja, Pablito érzékeny világával, és anyja, a Picasso-t "sztároló", nem igazán mintaanyaként viselkedő szülő emlékével.

Marina soraiból árad a keserűség, a hosszú éveken át cipelt családi teher és fájdalom. Fájdalom, hogy a nagyapa nem volt olyan nagyapa, amilyen a mesékben van. A nagyapa egy saját világában élő zseni volt, akinek sem ideje, sem türelme nem volt unokáira, és az egész családjára. A találkozások velük inkább csak hivatalos látogatások voltak, ami az unokák vélhetően elég rosszul éltek meg akkoriban. Mivel a gyerekek a szülőktől nem (sem) kapták meg a kellő odafigyelést és szeretetet, a nagypapa lett volna a mentsvár számukra, aki babusgatja őket, de sajnos ez nem így volt. Picasso nem ez a típus volt.

Sajnos a könyv eléggé erre van kiélezve, tulajdonképpen egy elfojtott szeretethiány tör ki Marinából, Picasso munkásságáról nem sokat olvashatunk. A sorok nagyrészt vádaskodó hangvétele nem feltétlenül vált ki az olvasóban rokonszenvet és együttérzést. Kicsit olyan, mint amikor az ember belecsöppen egy számára érdektelen veszekedés közepébe, de kénytelen végighallgatni. Azért szerencsére vigasztalnunk nem kell Marinát, arra valószínűleg ott volt neki a pszichoterapeutája, aki ösztönözhette őt e könyv megírásában.

Mindenesetre későbbi magánéletében nem bízza a véletlenre: több vietnami árva gyereket is örökbe fogad, és szintén Vietnamban létrehoz egy úgynevezett Gyerekfalut, ami hátrányos helyzetű gyerekek számára nyújt otthont. Valószínűleg magában így kompenzálja az érzést, hogy bár ő a nagy Picasso unokája, de ellentétben a saját felmenőivel, ő mindent meg akar adni a saját családjának. És ezzel nincs is baj. Csak szerintem jobban járt volna, ha a könyv helyett naplót írt volna, saját magának.
Inkább olvassuk el Gertrude Stein: Picasso c. művét!

• Marina Picasso: Nagyapám
• Kiadó: Etoile Kiadó
• Oldalszám: 223

Szívügy - Egy amerikai orvos magyar emlékei

Nagy érdeklődéssel vettem kezembe Dr. Kerényi Tamás könyvét. Visszaemlékezése rengeteg érzelmet hoz felszínre benne, és szerintem az olvasókban is, legalábbis engem mélyen megérintett élete története.
Az ötvenes évekbeli Magyarországon vagyunk, sztálinista terror, gulág táborok, ÁVH, besúgók. Kerényi Tamás édesapja is "eltűnik" hosszú évekre, mialatt nem tudnak róla semmit, a csonkán maradt család próbálja úgy folytatni az életét, ahogy addig, és soha föl nem adni a reményt, hogy apjuk visszatér egészségesen.

Tamás úgy dönt, hogy orvosi egyetemre megy, mint kiderül, ez apja kívánsága is. Lelkesen kezd bele tanulmányaiba, de az otthoni helyzet annyira elmérgesedik, hogy Tamás hosszas vívódás után úgy dönt, 1956-ban elhagyja az országot. Szülei nem tudnak róla, csak néhány baráttal osztja meg tervét, akik segítenek neki véghezvinni ezt az akkor csöppet sem veszélytelen tervet, és végül Tamás Amerikába kerül.
Hatalmas szorgalommal és kitartó munkával megtanulja a nyelvet, befejezi félbemaradt orvosi tanulmányait, és sikeres szülész-nőgyógyász lesz Amerikában.

A természetéből adódóan örökké tevékeny embert váratlan balesete, egy szívinfarktus dönti le a lábáról, és köti a kórházi ágyhoz hosszú hetekre. Ez a fordulat nagy bosszúsággal és félelemmel tölti el, hirtelen elönti a tehetetlenség érzése, és aggasztja, hogy kicsúszik kezéből a kormány, ami számára eddig ismeretlen érzés. A kényszerpihenő alatt megérik benne a gondolat: ahogy elfoglalt egyetemistaként ő nem tette meg anno, hogy édesapját faggassa a szörnyű orosz fogságbeli életéről, szeretné, ha a saját gyerekei megismernék az övét: küzdelmes gyerekkorát, magyarországi életét és történeteit.
Így hát megírja ezt a könyvet, amit azt hiszem nem csak a közvetlen családja, de sokan mások is nagy érdeklődéssel forgathatnak majd. Én legalábbis azzal tettem, és nagyon szerettem.

1990-ben ösztöndíjat alapított fiatal magyar orvostanhallgatók számára.

Dr. Kerényi Tamás Szülész-nőgyógyásznak a magyar tudományos együttműködés, a tehetséges fiatal magyar orvosok kutatómunkájának elősegítése a "Kerényi Perinatális Ösztöndíj" létrehozásával, valamint 1956 szellemének és örökségének ébrentartása érdekében végzett munkássága elismeréseként a Magyar Köztársasági érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adományozták:

(forrás: www.gimagine.com)

Amerikában is kiadták könyvét "Ice chips" címmel, sajnos a neten nem leltem, pedig kíváncsi lennék a borítójára.

• Kerényi Tamás: Szívügy - Egy amerikai orvos magyar emlékei. Szeged - '56 - New York
• Kiadó: Magyar Könyvklub
• Oldalszám: 294
• A díjátadáson mondott beszéde angolul
• 
  

Who is the Morrie in your life?

Mindenkinek kellene egy Morrie az életébe. Vagy legalábbis mindenkinek el kellene olvasnia ezt a könyvet.
Hogy érzékeltessem, mennyire nem túlzok: a könyvet 41 nyelvre fordították le és több országban kötelező olvasmány középiskolákban és egyetemeken is.

Mitch Albom-tól elsőként a "Csak egy kis hit kell" c. könyvet olvastam, ami után biztosra vettem, hogy azt a többi könyve fogja követni; tetszik az a minden mesterkéltség nélküli stílusa, őszintesége és hogy alapvetően nagyon jó ember.

Mivel a Tuesdays with Morrie megvolt angolul, nagyon kíváncsian álltam neki az olvasásnak, nem kevés elvárással felszerelkezve. És hát, nem hogy nem csalódtam, de Mitch Albom ha lehet, még nagyobbat nőtt a szememben.

Mitch Albom igen sokrétű ember, szociológiából van diplomája, újság- és forgatókönyvíró, rádiós és tévés személyiség, és jazz zongorista. Ez a könyve 205 hétig vezette a New York Times bestseller listáját - ami szerintem elképesztő, viszont a könyv olvasása után maximálisan érthető is.

De miről is szól ez a könyve? Morrie Schwartz Mitch egyetemi tanára volt, akivel kölcsönösen nagyon kedvelték egymást.
A diplomaünnepségen Mitch biztosítja szeretett tanárát afelől, hogy fog még hallani róla, azonban ahogy az az ígéretekkel lenni szokott, feledésbe is merült, és Mitch két évtizeddel később, egy tévés műsorban hall újra öreg tanáráról, aki gyógyíthatatlan betegségben szenved.
Ez a szörnyű kór az ALS (Amyotrophiás lateralsclerosis), ami a mozgató idegsejtek fokozatos pusztulásával járó progresszív idegrendszeri megbetegedés, amely testszerte az izmok gyengeségéhez, sorvadásához és 3-8 éven belül halálhoz vezet.

"In the beginning of life, when we are infants, we need others to survive, right? And at the end of life, when you got like me, you need others to survive, right?" His voice dropped to a whisper. "But here's the secret: in between we need others as well."

Morrie életszeretete: egyedül is eljárt táncolni, és hajnalig ropta

Mitch Albom Detroit-ból Boston-ba repül, hogy felkeresse őt otthonában, és ez a könyv az ő együtt töltött keddi napjaikról szól, a közös beszélgetésekről, Morrie csodálatos életszeretetéről és szemléletéről, és szeretettel teli tanácsairól az élethez, amelyek minket is elgondolkodtatnak. Morrie nem fél szembenézni a halállal, utolsó percéig képes mosolyogni, és nem veszti el az életbe vetett hitét. Végigkísérhetjük Mitch Albom változását is: ahogy a zárkózott, örökké kapkodó, munkájának élő férfi imádott tanára utolsó hónapjaiban teljesen más emberré válik. Nem fél kimutatni a szeretetét, és nagy szeretettel ápolja őt.

"It's natural to die." he said again. "The fact that we make such a big hullabaloo over it is all beacuse we don't see ourselves as part of nature. We think beacuse we're human we're something above nature."

Nem túlzok, ha azt írom, hogy a könyv utolsó kb. 40 oldalát végig sírtam.. Annyira gyönyörű volt, annyira fájdalmas, de mégis csodálatos, ahogy két felnőtt férfi búcsúzik egymástól, megpróbálva megőrizni minden közös pillanatot, és elengedni egymás kezét örökre.

Csodálatos könyv, meleg szívvel ajánlom mindenkinek!
Ahogy utánanéztem, látom, hogy film is készült belőle, Leckék az életről címmel, Jack Lemmon főszereplésével, alig várom, hogy megnézhessem, nagyon kíváncsi vagyok.

• Tuesdays with Morrie
• Magyar címe: Keddig beszélgetések életről és halálról
• Oldalszám: 182
• Kiadó: Doubleday / Könyvfakasztó Kiadó
• Film is készült belőle
• Mitch Albom oldala

A műtőlámpa fényében - Egy sebész önéletrajza

Akihez közel áll az orvostudomány, vagy legalábbis szívesen olvas orvosírók által írt könyveket, azok Andrea Majocchi könyvében biztos nem fognak csalódni. Bár előszavában megjegyzi, hogy könyve az orvosoknak túl kevés, a laikusoknak pedig túl szakmai, ezért leginkább orvostanhallgató fiának írta, egyfajta végrendelkezésként, és hogy jó és példás életre ösztökélje. De ez ne riasszon el minket, könyve nagyon is élvezhető.

Édesapját, aki nagyreményű orvos volt, még gyermekkorában elveszítette, így az árván maradt családot nagybátyja vette védelmébe. Nagyon szűkösen éltek, de Andrea-nak sikerül megnyernie egy ösztöndíjat, amivel lehetősége nyílik rá, hogy teljesüljön az álma, és apja nyomdokaiba lépve orvosi egyetemre menjen.

A XIX. század környékén járunk Olaszországban, Andrea Majocchi-nak sokféle kalandban és izgalomban van része orvosi pályafutása során, úgyhogy a történeteit olvasva nem unatkozunk majd.

Cirkuszos kocsiban, bordélyházban operál, sokszor kockáztatva a saját életét is, mindvégig próbálva az általa vélt helyes és orvoshoz méltó utat járni, ami az akkori időben (sem) nem volt könnyű dolog. Dolgozik az első világháború alatt a katonai kórházakban, segédkezik párbajoknál, utazik a lourdes-i zarándokok mellett  kísérő orvosként, és még rengeteg más kalandban van része.

Érdemes tehát elolvasni, izgalmas és emberi könyv ez, ajánlom mindenkinek.

• Andrea Majocchi: A műtőlámpa fényében - Egy sebész önéletrajza 
• Eredeti cím: Vita di chirurgo
• Kiadó: Dante Könyvkiadó, 1940
• Oldalszám: 351

Vita

Melania G. Mazzucco nálam  "Az egy tökéletes nap" után olyan írónővé vált, akinek a könyveire most már feltétlenül kíváncsi vagyok. Ugyanis lehet bármilyen jó egy történet, ha az írónak nincs megfelelő stílusa, vagy nem tudja megfelelően érzékeltetni, amit kell. Mazzucco könyveihez nem kell sok fantázia: az írónő ugyanis olyan érzékletesen ír, hogy lelki szemeink előtt megelevenednek a képek, és nem kell mást tennünk, csak hátradőlni a fotelban, vagy az ágyban, és hagyni, hogy magával ragadjon a történet. Belecsöppenni egy másik világba, átélni a fájdalmakat, örömöket, sírni és nevetni.

És nem csalódtam: nagyon mély könyv ez, nincs összecsapva és elnagyolva, látszik, hogy hosszas kutatómunka előzte meg az írást.

Az írónő ugyanis saját családfáját is kutatta mindeközben. A regény két főszereplője Vita és Diamante, gyerekkori jóbarátok, Diamante pedig történetesen Melania Mazzucco nagypapája.

1903-ban Vita 9 éves, Diamante pedig 12, amikor elhagyják Olaszországot, és Amerika felé tartanak egy hajón. Vita édesapja Amerikában lakik, hozzá küldték őket a szülők egy jobb, és szebb jövő reményében. Az ottani állapotok azonban rémisztőek: Vita apja egy panziót üzemeltet az olasz negyedben, ahol együtt laknak a munkásokkal, akik hangosak, és büdösek, és a gyerekek sok szörnyűséggel szembesülnek- nyomorral, halállal, bűnőzéssel, éhezéssel. Csak az egymás iránt érzett szerelmük tartja bennük a lelket sokszor, amiről úgy gondolják, az egyetlen biztos dolog az életükben.

"Nem lenne élet az, amit olyan körülmények között él az ember, hogy nem kaphat sebeket, és nem érintheti fájdalom és csalódás. Nem ajándék az, amit úgy adunk, hogy közben garanciát kérünk arra, hogy érintetlenül kerülünk ki a dologból, sőt még viszonzást is kapunk érte. Csak akit valóban szeretünk, az tud elárulni bennünket." 

 Sokféle karaktert ismerünk meg, mindenkinek megvan a maga életútja. Az olasz emigránsoknak nagyon nehéz életük van New York-ban, emiatt nehéz igazán jó munkát is találni. Diamante vízhordó fiúnak áll messze a várostól, ahol a sok szenvedés és átverés után csupán egy dolog élteti; hogy hazajöhet végre Vita-jához.

A könyv több idősíkban mozog, emiatt volt, hogy kicsit elvesztettem a fonalat, de a fülszöveg sokat segít benne, hogy megértsük, hol is járunk épp, ha elakadnánk. A "Vita" az a regény, amit szép lassan, nyugodt körülmények között érdemes olvasni, mintegy magunkba szívni az atmoszféráját a könyvnek.

Melania Mazzucco a saját családja történetét fonta össze a huszadik századi olasz emigránsok világával, az idősíkok változtatásával pedig néha rádöbbenünk, milyen múlandó az élet, az emlékek azonban örökre velünk maradnak.

• Melania Mazzucco: Vita
• Oldalszám: 644
• Kiadó: Európa Könyvkiadó

Egy orvosprofesszor visszaemlékezései

Imádom azokat a visszaemlékezéseket, amiket bölcs, sokat megélt orvosok írnak könyv formájában. Már szinte vadászom az ilyeneket, és szerencsére mostanában egészen jókat találtam. Mégis különlegesen tartom Kováts Ferenc könyvét ebben a műfajban. Az 1965-ben megírt naplóját olvasni kicsit olyan, mint amikor hallgatsz valakit, aki kötetlenül mesél, csak mesél, távolba révedő szemmel, és felelevenedik a múlt. És az a "mese" rettentő érdekes, egy kalandos és két világháborút, rendszerváltozást megért orvos életútja. Azonban akkoriban az ország vezetése nem engedte megjelentetni a könyvet, nem tudni, hogy miért. Végül 2000-ben jelent meg, alapítványi támogatással, egy régi tanítvány, Hutás Imre professzor előszavával.

Kováts Ferenc (1888-1983) professzor a korszerű magyar tüdőgyógyászat megteremtője volt. Kolozsváron járt orvosi egyetemre, majd avatása után munkáját Erdélyben kezdi meg körorvosként, falusi környezetben,
Az I. világháború után Szegedre menekül, nagy munka árán létrehoz egy korszerű tüdőgondozó intézetet.
Jár külföldre tanulmányutakra, képezi magát a szakmában, igyekszik az újdonságokat elsajátítani, hogy itthon hatékonyabban gyógyíthasson a megszerzett ismereteivel.
A kor legnagyobb betegsége akkoriban a TBC volt, így a professzor nagy hangsúlyt helyez ennek a kutatására. Itthon ő alkalmazza először sikeresen a beteg tüdőt nyugalomba helyező légmell kezelést, melynek elterjesztése is az ő nevéhez fűződik. Szintén ő az első, aki leírta a "paprikahasítók betegségét", amit a világirodalom is az ő nevéhez kapcsolt.

Később kinevezik Fővárosi Szent János Kórház tüdőbeteg-osztályának élére, amit hatalmas munkával és elhivatottsággal varázsol korszerű intézménnyé, az akkori állapotok ugyanis elkeserítőek voltak akkor az ottani kórházban, és ez az egész közhangulatra is rányomta a bélyegét. Tanítványaiból elismert klinikusok, az ország tüdőosztályainak vezetői lettek. 1944-ben jelenteti meg híressé vált könyvét a tüdőgümőkórról.
Kiváló művész is volt, a könyvben található rajzok általa készültek.

Ajánlom mindenkinek ezt a csodás könyvet, főleg azoknak, akiket érdekel az orvostudomány.

• Kováts Ferenc: Völgyből a hegyre 
• Kiadó: Vince Kiadó
• Oldalszám: 320
• Cikk a könyvről

Sebész késsel és tollal

Bátyámtól kaptam ezt a könyvet, ami már egy ideje a kívánságlistámon volt - a dolog szépsége az, hogy ő nem ismerte a kívánságlistámat.
Csak engem. :) Úgyhogy érthető módon rettentően örültem a könyvnek, és amint befejeztem az utolsó vizsgámat a vizsgaidőszak végén, neki is kezdtem.

A regény Kós Rudolf kézsebész professzor munkája, a sebészet, és a sebészek – sokszor megrázó – története Magyarországon a II. vh. előtt, alatt és után. Bár sok életrajz van benne, mégis olvasmányos és letehetetlen. Megdöbbentő, miken mentek keresztül a magyar orvosok, hogy kiharcolják az embereknek a legjobb ellátást…

1956. október 23-án kirobbant a forradalom, amikor is a szerző épp ügyeletet teljesített a II. számú Sebészeti Klinikán, ahova a sérülteket szállították.

„A klinika portásai nem engedték be az ÁVH-sokat kereső forradalmárokat. A nővérek a sebesült egyenruhásokat klinikai fehérneműbe öltöztették, a fejtáblájukra polgári foglalkozást írtak, a sebesült szovjet katonáknak pedig magyar neveket adtak. A harcok befejezése után az „ellenforradalmár” sebesültek adatai után nyomozóknak a klinika tagjai a nagy francia sebész, Dupuytren szavaival válaszoltak, aki a francia forradalom alatt a felkelők után kutató rendőröknek kijelentette: ’Kórtermeimben felkelőket nem, csak sebesülteket láttam’ Az intézet adminisztrátorai sem szolgáltattak ki a nyomozóknak sebesültekről szóló információkat.”

Olvashatunk még a műtétek, az altatás, a sebészet, a műtéti technikák, a vérátömlesztés történetéről, a "szerelem kesztyűi"-ről, a sebészet nagy alakjairól: Hültl, Petz, Bakay, Hüttl, Manninger, csak hogy néhányat említsek. És valóban, a sok életrajz sem unalmas, mert az embert valahogy magával ragadja az a kor, amikor az orvosok sok esetben a saját életüket kockáztatták az orvostudomány fejlődéséért, a betegek gyógyulásáért, nem akármilyen áron.

És akkor álljon itt egy szerintem gyönyörű vers a vérátömlesztésről, amit Dr. Bándy Ferenc írt, és 1943-ban jelent meg a Magyar Vöröskereszt Lapban:

"Öt óra tíz... Egy röpke pillanat,
A szürke ködben szürke gép robog,
Az útja mellett sár, vér és romok.
Egy szívet visz, a szív alig dobog.


A gép rohan, s a szív meg-megáll,
Tovább, tovább, a perc életet ér,
Üvegcsövekben készen áll a vér!
S a szív Istentől még pár percet kér.


Valaki egyszer, már ki tudja hol,
A vérét adta egy bús tavaszon.
Szőke lány vagy szép fekete asszony,
Hogy a szívben életet fakasszon.


Öt óra...Egy röpke pillanat.
Az ér megnyitva, benne kanül.
Fáradt szemekben halál árnya ül.
S künn a szteppén vad szál hegedül.


A szív gazdája már alig piheg.
A szem tág és az arca hófehér.
De halkan, halkan lüktet már az ér
Fényes csövekből áramlik a vér.


Valaki most... ki tudja, merre... hol?
Talán álmodik vagy csókol vagy dalol,
S nem tudja, hogy messzi ég alól
A vére most egy más szívbe hatol.


Öt óra húsz, egy szélmalom kering,
S kering a vér a szívben idebenn.
Nem hallat már, mint márvány hidegen
A vér dalol, a vér nem idegen.


Valaki most egy álmos hajnalon,
Mikor körülöttünk lángol a világ,
Visszakapta a férjét vagy fiát,
Az édesapját egy kicsi diák.


Öt óra harminc, egy szürke délután,
Halálvölgyből visszatért az élt
Tűzpirosan itt kering a véred,
Ismeretlen! Köszönjük Tenéked"

• Cím: Sebész késsel és tollal - Fejezetek a magyar sebészet XX. századi történetéből
• Oldalszám: 216
• Kiadó: XX. Század Intézet

A mi Varázshegyünk

"Huszonhárom fokos a tó. Micsoda boldogság...és az utolsó úszáskor megcsókolom a vizet: Mártival búcsúztunk így a Balatontól gyerekkorunkban."

Őszintén szólva Beke Katáról eddig nem tudtam sokat, de most utánaolvastam kicsit.
Beke Kata tanár volt, író, publicista, volt országgyűlési képviselő és kis ideig az Antall-kormány oktatási államtitkára is.
2009 decemberében, 73. évében hunyt el.

Más könyvét nem hogy nem olvastam, de még csak nem is hallottam róluk, lévén a politika nem áll túl közel hozzám, ez a kötet is csak témája miatt keltette fel az érdeklődésemet: az írónő átesik egy infarktuson, majd egy szívműtéten, és lekerül Balatonfüredre a Szívkórházba többször is.

Ami nagyon tetszett, az a lelkesedés és optimizmus, amivel a műtét(ek) elé ment, amivel az orvosokra felnézett, a határtalan érdeklődés, ami elfogta a beavatkozások előtt: hogy sosem sajnáltatta magát, vagy panaszkodott, hogy a végletekig bízni akart a kórházban és a professzorokban, hogy mindennek a jó oldalát látta, mindenkiben megtalálta az értéket és mindezek mellett jó humorérzéke volt.

"A Professzor ebben a dologban is korrekt volt. Mégis átsuhant rajtam a régi kabarétréfa, amikor immár megenyhülten a szecessziós virágok mögött beszélt velem: mi lenne, ha a borítékban egy levelet találna: Köszönöm szépen? Csak nem venné ki belőlem a műbillentyűt."

Ajánlom tehát mindenkinek ezt a könyvet, nagyon kedves kis írás, nem hosszú, olvasmányos és szórakoztató. Ez ugyan nem Thomas Mann Varázshegye, de hasonlóan szép, és a miénk..

• Cím: Kis magyar Varázshegy
• Oldalszám: 116
• Kiadó: C.E.T. Belvárosi Kiadó és Kereskedelmi Bt

Az első magyar veseátültetés története

Azt hiszem ezt a regényt senki nem tudja úgy elolvasni, hogy ne érintse meg legalább egy kicsit Szántó István története. Engem nagyon mélyen megérintett. Egyes szám első személyben íródott a könyv, így még jobban átéljük, amit akkor átélt a beteg..

Magyarország, 1962. ősze. Szántó István 26 éves szegedi nyomdai szerelő, és krónikus vesebeteg. Nagyon is tisztában van a betegségével, minden vonatkozásban. Tudja, hogy nagyon komoly betegséggel áll szemben: veséi az utolsókat rúgják.

Áthelyezik az I. sz. Sebészeti Klinikára, hogy ott művesekezelést kapjon. Sajnos hamarosan kiderül, hogy Istvánon a dialízis sem segít már, mindkét veséje hamarosan le fog állni.

Dr. Németh András adjunktus ekkor felteszi neki a kérdést: vállalná-e a vesetranszplantációs műtétet.
Itthon még senki nem végzett addig élődonoros vesetranszplantációs műtétet, de Dr. Németh András ösztöndíjjal Angliában tanult, a Hammersmith Klinikán ahol alkalma nyílt részt venni egy ilyen műtéten.
Mivel István menthetetlen beteg, mindannyian úgy gondolják, hogy ez az utolsó és egyetlen reménye a gyógyulásra. A donor István egyik öccse, aki alig várja, hogy odaadhassa bátyjának az egyik veséjét, és ezzel segíthessen rajta..

A helyzet ugyan nem könnyű, az Adjunktusnak kemény harcába kerül, hogy kivívja az építésvezetőnél a steril szoba megépítését: a költségvetés arra az évre elfogyott, a steril szoba megépítése pedig nem kevés pénz, ráadásul a betegnek nincs egy percnyi vesztegetni való ideje sem. Végül az Adjunktus kitartó küzdelme árán megépül a steril szoba, 1 hét alatt.

A naplóban olvashatunk István kórházi mindennapjairól, betegségének javulásáról és rosszabbodásáról, a mosolygós nővérekről ("Istenem, csak a betegek tudják, hogy mit ér egy ilyen mosoly"), orvosokról, különböző sorsú szobatársairól, majd a műtét utáni életről a steril szobában, ahol felcsillan a remény..

„– Hogy vagy, Pistikém?

– Jó veséd van, Lacikám, már jól működik.

– Jobban érzed magad?

– Igen, már ettem is.

– Légy erős, meg fogsz gyógyulni..."

A könyvet nem lehet letenni, mert bár tudjuk, hogy mi lesz a történet vége, mégis titkon remélünk mi is, Istvánnal, a kis feleségével, családjával, a nővérekkel és az Adjunktus Úrral együtt.. És az utolsó bejegyzés...szívszorító..

Az első sikeres veseátültetést Bostonban végezték 1954-ben egypetéjű ikrek között, ahol immunszuppresszióra nem volt szükség. Az első immunsuppressio a teljes testbesugárzás volt, ennek "védelmében" 1959 és 1960 között néhány átültetés történt Párizsban és Bostonban.

Magyarországon 1973-ban indult meg újra a veseátültetés, már hivatalos programként, az Egészségügyi Minisztérium által finanszírozva. 1973-ban Szegeden, Miskolcon, majd Budapesten végeztek átültetéseket. Az első sikeres - tartósan még ma is élő - betegnél 1973. november 16-án végeztek veseátültetést a Semmelweis OTE I. sz. Sebészeti Klinikáján. Ehhez nélkülözhetetlen volt az immunológiai alapok előzetes megteremtése, megfelelő szakmai előtanulmányok végzése és számos intézet szervezett együttműködése.

• Németh András: 79 nap remény
• Oldalszám: 120
• Kiadó: BÁBA ÉS TÁRSA KFT.
  
• A regény elolvasható ITT (aki szeret monitoron olvasni)
• Az MTV honlapján olvasható interjú, amiben többek között megszólal Szántó László is, aki testvére donorja volt akkor.

The Calamities of a Trainee Midwife

Ez volt az a könyv, amit a Book Depository-ról rendeltem nem olyan rég, és mivel szakmába vág a téma, alig vártam, hogy elolvassam.
A történet egy nővérről szól, aki most belevág a szülésznő képzésbe is. Végigkövethetjük az izgalmait, amikor egy új városba költözik, amikor vizsgázik, és amikor először van szülőszobán. Hamarosan belép az életébe egy kedves férfi, Adrian, akivel hamar összeköltöznek, mindketten nagyon boldogok.

Eddig még tetszett is a történet, de innentől jön a baj csőstül: Hilary (az író) rejtélyes betegséggel küzd, ezért nem tud dolgozni, pedig új munkahelyre került, fontos lenne, hogy jól teljesítsen.Végül már egy év is eltelik úgy, hogy nem tud dolgozni, később egy irodába kerül. Teherbe esik, megszületik a gyermekük, de van vele egy kis gond.. Végül minden rendbe jön, egy munka miatt elköltöznek egy másik városba. Adrian végül nem kapja meg a munkát,, ott maradnak mindketten munka és pénz nélkül, és Hilary újfent teherbe esik..

A leginkább az zavart, amit a végén már átugrottam, hogy kb. minden oldalon Istenről beszélt. Ha jó dolgok történtek, az biztosan Isten műve, de ha bármi gond volt, akkor persze azt a Sátán tette. Jó, én nem vagyok egy vallásos alkat, de eleve másra számítottam, és a végén már semmi élvezet nem volt a könyvben, csak arról szólt, hogy Isten így, a Sátán úgy, és most mi lesz..
Kicsit csalódott vagyok, sokkal viccesebbre és több szakmai témára, sztorira számítottam.

• Hilary Cotterill: Midwife Crisis: The Calamities of a Trainee Midwife
• Oldalszám: 224
• Kiadó: Lion Hudson Plc
  

Testközelben a TBC-ről - egy orvosnő memoárja

Odavagyok az orvosi önéletrajzokért, életutakért, visszaemlékezésekért. Ez is egyfajta szenvedély azt hiszem, de legalább nem káros.
Teljesen véletlenül akadtam rá a kötetre böngészés közben, és a cím alapján egyértelmű volt, hogy nekem való kötet.

Dr. Ábrahám Erzsébet az orvosi egyetemen harmadéves volt, amikor egy gyakorlat alatt kémcsöveket vizsgáltak, amelyik közül az egyik egy szerencsétlen kimenet folytán összetört. TBC bacilus volt benne.
Orvosa, a debreceni tüdőszanatórium professzora rengeteget segített neki a gyógyulásban, a szakmai részén kívül lelkileg is támogatta, erősítette a fiatal és rémült lányt.
Amikor már nem volt fertőző, a professzor felajánlotta neki, hogy ha van kedve, segítsen be egy kicsit a rendelőben, és ő megtanítja néhány dologra, amivel behozhatja az egyetemi gyakorlatokban való lemaradását.
Ő természetesen örömmel elfogadja, és még akkor meg is születik benne az elhatározás: a tüdőgyógyászat felé fog orientálódni.
Innen tehát végigkísérhetjük kalandos és izgalmakkal teli életútját, rengeteg betegének érdekes és sokszor szívszorító történetét, hiszen az ötvenes években még nemigen volt hatékony kezelés a tuberkolózis (gümőkor) gyógyításához.

Abban az időben jellemzően kétféle hatásosan alkalmazott eljárás volt: a légmellkezelés, az ún."tüdőtöltés", és a bordák részleges csonkítása (torakoplasztika), amik mostanra nem azért tűntek el, mert hatástalanok lennének, hanem mert szükségtelenek.

Az ötvenes évek elején forgalomba kerülő Isonicid (isonicotinsav-hydrazid) és az 1968-ban felfedezett Rifampicin nevű antibiotikum a leghatásosabb tbc elleni gyógyszerek lettek. A többi gyógyszer ezeknél gyengébb hatású, a sokáig egyeduralkodónak hitt Streptomycin nevű antibiotikum is háttérbe szorult.

Az Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézet adatai szerint 1950-ben még több mint 45.000 új megbetegedésről számoltak be a tüdőbeteg-gondozók hazánkban, ezzel szemben 2007-ben már csak 1752 új esetről. Míg akkor 490 új megbetegedés esett 100.000 lakosra, addig 2007-ben már csak 17,4.
Ismét növekszik azonban a friss megbetegedések száma és ma már 11 ezer beteget tartanak Magyarországon nyilván, akik közül évente 700-an halnak meg. 

Robert Koch huszonnyolcadik születésnapjára mikroszkópot kapott feleségétől játékszer gyanánt. Nem is sejtette az asszony, hogy ezzel elindította férjét a nagy bacilusvadászatban.

Március 25–e a TBC elleni küzdelem világnapja, ugyanis 1882-ben Robert Koch ezen a napon jelentette be a TBC kórokozójának felfedezését. 1905-ben megkapta a Nobel-díjat felfedezéséért.

Az első sikeres védőoltást 1906-ban Albert és Camille Guerin alkalmazta, és nevükből jött a BCG (bacilus Calmette-Guerin) oltás neve is. Emberi használata 1921-ben kezdődött Franciaországban, de a széles körűen csak a második világháború után Amerikában, Angliában és Németországban terjedt el.

Ábrahám Erzsébet doktornő könyve nem csak a kalandos életút miatt, és végtelen törődése és a betegek iránti  figyelme miatt fantasztikus. Hanem mert ezek szerint nem csak szakmailag jó, de az írásban is kiváló. Élvezetesen és olvasmányosan ír, nem hatásvadász, csak saját emlékeit meséli el nekünk, de azt úgy teszi, hogy minket is megérint a TBC-ben haldokló beteg kislány története, akit már nem lehet meggyógyítani, vagy a másik, aki csodával határos módon mégis meggyógyul.
Olyan emberi az egész, hogy időnként felpillantva a könyvből elgondolkodom, vajon régen több idő volt a betegekre? Kevesebb volt a beteg? Nem hinném, sőt. Mégis olyan megható volt olvasni, ahogy a páciensekkel törődtek az orvosok a könyvben, ahogy leültek az ágyuk mellé, megfogták a kezüket, tudtak a családi hátterükről.. Élmény volt olvasni.

És ehhez a jó érzéshez hozzájárult még az Accordia Kiadó is, akikről eddig nem hallottam ugyan, de köszönöm nekik, hogy olyan könyvet adtak ki, amiben nem volt semmi helyesírási hiba, elütés vagy bármi bosszantó dolog, ami sajnos mostanában olyan gyakori más kiadók könyveinél, és nem értem miért.

Mindenesetre szívből ajánlom mindenkinek ezt a könyvet.

• Cím: Egy tüdőgyógyász emlékei
• Oldalszám: 208
• Kiadó: Accordia Kiadó

New York nosztalgia

"New Yorknak sós víz, pörkölt mogyoró és dezodorkeverék illata van,kevés benzin mellékízzel keveredve."

Már nem emlékszem milyen apropóból jutottam el Heller Ágnes e könyvéhez, talán Az érzelmek elméletét néztem ki egyszer valamelyik netes könyváruházban, és mivel az éppen nem volt rendelhető, erre esett a választásom.

Talán azért is, mert valami miatt már nagyon kíváncsi voltam Heller Ágnes írására, és ezt egy újságban olvasott interjú megerősítette annyira, hogy levegyem a polcról a könyvet, illetve talán az is közrejátszott, hogy voltam New Yorkban, persze csak látogatóban, de azért más úgy olvasni, hogy az ember jobban el tudja képzelni a dolgokat.

Összességében tetszett a könyv, olyan filozofálgatós, nosztalgiázós, érdekes leírás volt. Nagyon tetszett, ahogy az elhunyt barátairól nosztalgiázott, régi lakásokról, emlékekről, érzésekről.

Egyedül a közepe volt az, ami kicsit untatott. A különböző régi naplórészletek idézése régi operák leírásáról, hát az annyira nem tud szórakoztató lenni, legalábbis a pár mondatos tömör értékelésekből nem tudtam átérezni az élményt sem, amit átélhetett, szóval szerintem ez inkább neki emlék csak, így könyvben annyira nem szórakoztató, sőt. Mondjuk a fülszövegben le is írja, hogy miért ír ennyi privát bejegyzést, de úgy gondolom ami privát, azt nem kell könyvben megjelentetni, vagy ha igen, az legyen a nyilvánosság számára is szórakoztató, vagy legalábbis érthető.

Persze lehet, hogy valaki számára az, de a néhány kritika, amit olvastam a könyvről, mind megemlíti ezt a "bakit", ha nevezhetem annak.

Viszont a vége is jó volt, tetszett, ahogy a barátságról filozofál, az nagyon megérintett, sok igazság van benne.
És egyik kedvenc részem:

"Tárgyakhoz amúgy sem nagyon ragaszkodom. Azért nem vagyok következetes gyűjtő sem. Csak az emberekhez ragaszkodom. Talán túlságosan is. Néha azt hiszem, hogy fordítva szerencsésebb lett volna. Nincsenek hűtlen tárgyak."

A Magdolna nővérek

Irtó durva ez a könyv, elöljáróban ennyit mondanék. A leírása alapján, amit a fülszövegben olvastam róla, sejtettem, hogy elég megbotránkoztató egy (igaz) történet tárul majd elém, de hogy ennyire felhúzom magam rajta, azt nem is gondoltam volna.

Kathy O'Beirne, a könyv írója, kiskorában egy javítóintézetbe kerül apjának "köszönhetően", aki ily módon akar tőle megszabadulni.
Bár otthon se jobb a helyzete, apja szinte minden nap veri, kínozza, éjszakára a pajtába űzi, mégis, amikor bekerül a gonosz apácák és agresszív pedofíl papok közé, visszasírja a szülői házat.

Ötévesen megerőszakolják, később pszichiátriai intézetbe viszik, ahol elektrosokkot és különféle gyógyszerkísérleteket hajtanak rajta végre, majd az úgynevezett Magdolna mosodába szállítják át, ahol egyeseket szó szerint halálra dolgoztatnak, aki nem bírja az iramot, az egyszerűen elhullik, és a szomszédos kis tömegsírban végzi.

A Magdolna mosodákba olyanok kerülnek, akik a társadalom egyfajta számkivetettjei - leányanyák, értelmi fogyatékosak, árvák. Ha teherbe esnek (a papoktól, és az ún. látogatóktól), gyermekeiket elveszik tőlük, és eladják őket Amerikában.

Kathy O'Beirne most a nyilvánosság elé tárta élettörténetét, és próbál sok sorstársán segíteni, akik hasonló körülmények között éltek, mint ő, és ugyanúgy áldozatai voltak egy szörnyű rendszernek, ami gyerekek ezreinek életét tette tönkre örökre.

Amin irtóra felhúztam magam, az leginkább az volt, hogy Kathy anyja nem mert közbeavatkozni, amikor férje ütötte-vágta, véresre verte, kiűzte a lányát egész éjjelre a házból.. Én ezt el sem tudom képzelni, hogy tényleg _semmit_ nem tudott tenni, miközben látta, hogy a saját lányát szinte halálra veri a férje...a védtelen, kiskorú, törékeny gyerekét. Ha csak a saját anyámra gondolok, mit tenne ilyen helyzetben, szerintem az első adandó alkalommal leütötte volna egy serpenyővel, vagy akármivel, a saját életét kockára téve is. És tudom, hogy ez nehéz és kemény téma, de ez annyira felbosszantott, hogy sokszor meg kellett állnom az olvasásban.

Amúgy hihetetlenül durva, amiket Kathy elmesél ebben a kötetben. Szinte ép ésszel felfoghatatlan, hogy egy gyerek hogy szenvedhet el ilyen szörnyűségeket, és milyen iszonyat lehet ilyen pszichés teherrel élni..borzalmas.

Többet nem is mesélek a könyvről, olvassátok el.

- Eredeti cím: Kathy's Story
- Magdalena Laundries
- Film is készült belőle: The Magdalene Sisters

Szkafander és pillangó

Egy pislogás az igent, kettő a nemet jelenti.
A francia ábécé betűit (leggyakoribb előfordulás szerint) felmondja valaki.
Mennyi idő alatt születhet meg egy szó, ha beleszámítjuk az esetleges tévedéseket is?
Mennyi idő alatt születhet meg egy mondat? És mennyi idő alatt egy könyv?

Nem is ez a lényeg.
Hanem hogy olyan könyv született, aminél nagyobb csak a befektetett energia lehet, ami kellett ahhoz, hogy elolvashassuk Jean-Dominique Bauby testébe zárt gondolatait.

Jean-Dominique Bauby, a francia ELLE magazin főszerkesztője, 43 évesen agyvérzést szenved, majd amikor felébred a két hetes kómából, realizálja, hogy mindene lebénult, a teste fölött teljesen elvesztette uralmát, csupán egyetlen dolgot kivéve: a bal szemét tudja mozgatni. Ez a szem lesz az egyetlen kapcsolata a külvilággal.

Gondolhatnánk, hogy ez egy igen sajnálatos tragédia könyv formájában megírva, de ez annál sokkal mélyebb és több.
Jean-Dominique Bauby olyan gyönyörűen ír, olyan költői szárnyalásokba bocsátkozik, hogy az ember szava elakad, amikor olvassa.
A könyv nem hosszú, de minden benne van: gyönyörök, szépség, vágy, elkeseredés és legfőképp a Remény. Így, nagybetűkkel. Mit remélhet az ember, akinek szkafanderbe zárt szelleme úgy vergődik, mint a verdeső pillangó? Azt, hogy ez az állapot nem végleges, még talán visszafordítható.. Mert nem lehet, egyszerűen nem lehet, hogy soha többé nem ölelheti magához kisfiát, nem túrhat bele a hajába..

Jean-Dominique Bauby könyve megjelenése után tíz nappal meghalt.

- Eredeti cím: Le Scaphandre et le papillon
- A film, ami készült az életéről
- Céleste, Bauby húszéves lánya meséli el az Elle-nek, ő hogyan élte, éli meg a történteket: „Apám bámulatos ember volt”
- Könyvajánló

Két szenvedély rabságában - tudományos kutatás és vadászat

Dr. Mess Béla a Pécsi Orvostudományi Egyetem Anatómia Intézetének emeritus professzora, az ő visszaemlékezése ez a könyv.

A ma már 81 éves professzor életútja rendkívül érdekes olvasmány. Bevallom, előtte még sosem hallottam róla, tehát nem is igazán a személye miatt vettem a kezembe a könyvet, hanem a téma miatt, de nagyon tetszett.

Kicsi korától kezdve követhetjük végig életét és pályáját, ami abban az időben különösen nehéz volt, és számos akadályon kellett túljutnia, hogy elérje céljait, és most az lehessen, aki.

A címben szereplő két téma, amikről részletesen ír, és bár engem a vadászat nem hoz lázba, azért elolvastam azokat a részeket is, amikben vadászélményeiről írt, de csöppet sem voltak unalmasak. Írta is a könyve elején, hogy szándékosan nem osztotta könyvét két különálló fejezetre (azaz a kutatásra és a vadászatra), mert akkor valószínűleg mindenki csak azt olvasná el belőle, ami őt érdekli. És szerintem is jól tette így, mert különben biztos én is kihagytam volna a vadászattal foglalkozót.

Ír családjáról, az orvosi egyetemen folytatott tanulmányairól, kutatási munkáiról, rengeteg külföldi útjáról, ahol kutatni volt, kollegáiról, gyerekeiről, a vadászatról, az Életről.

- Fülszöveg
- A szerzőről

The Choices We Made

Twenty-five women and men speak out about abortion

Ezt a könyvet még az egyetem alatt vettem egy antikváriumban a Múzeum körúton. Engem nagyon érdekel ez a téma valamiért (annak ellenére, hogy nincs személyes érintettségem a dologban), és gondoltam az, hogy angolul van, még jobb, kell egy kis nyelvgyakorlás is.

Nem mindig szokásom elolvasni a prológust, előszót a könyvek elején, de ez valahogy annyira jó volt ebben a könyvben, hogy végigolvastam azt is.
Rettentően érdekes mindenki története. Mindenkié más, és mégis ugyanaz. Legtöbbször ugyanazok az érzések, ugyanazok a félelmek. Mindenki kicsit máshogy éli meg, mindenki életére hatott valahogyan.

A legtöbb történet az abortusztilalom alatt történt, ami éppen ezért rettentő veszélyes, és költséges is volt. A nők legtöbbször teljesen tájékozatlanok voltak a témában, amit egyes kuruzslók könnyen ki is tudtak használni, ami sok nőnek majdnem az életébe került. Legtöbben nem merték elmondani a szüleiknek sem, féltek a haragjuktól, a kiábrándultságuktól.
Szinte mindannyian teljesen felvilágosulatlanok a terhességük előtt, a fogamzásgátlás mint olyan, majdhogynem ismeretlen előttük. Sokan tévhitben élnek, mely szerint pl. csak bizonyos napokon lehet teherbe esni, vagy hogy a hab 100%-os biztonságot nyújt.

Van, aki erőszak áldozata lett. Ez egy nagyon érdekes téma, és pont a napokban volt egy sorozatban ilyen sztori, mely szerint a nőt megerőszakolták, de mégis kihordta a gyermekét, azonban utána magára hagyta, mert nem bírta elviselni, hogy a gyereke majd mindig a vele megtörtént szörnyűségre emlékeztesse őt. Mert a gyerek hiába ártatlan az ügyben, mégis erőszakban fogant.
Vagy hogy mikortól számít az élet? A fogantatás pillanatától, a harmadik hónaptól, vagy csak a megszületés pillanatábanl?

Ilyen és ehhez hasonló problémák, felelevenített történetek vannak ebben a könyvben, amiben nők és férfiak őszintén, kitárulkozva írnak saját történetükről. Van, aki névtelenséget kért, de sokan nyíltan felvállalják önmagukat. A nevek között megtaláljuk még Whoopi Goldberget is.

Nagyon felkavaró, de mégis csodálatos könyv.

- A szerkesztő oldala: Angela Bonavoglia
- A könyvről angolul: Hammerbooks