Amikor nagyon régen a kezembe vettem Murakami egy könyvét, a felénél muszáj volt letennem, szépen vissza a polcomra. Úgy voltam vele, hogy ez nem az én stílusom, nekem ez túl tömény és elvont, túl fantasztikus. Ez a mű a
Világvége és a keményre főtt csodaország volt.
Röviden összegezve a tartalmát: "
Névtelen főhőse egy cyberpunkra emlékeztető közeg "adatmosásra" szakosodott numerátora, aki egy programhiba következtében mind többször veszti emlékezetét, és szakad át abba a másik világba, hogy halott egyszarvúak koponyájából olvasson ki titkokat egy kis könyvtárszobában."
Na, szóval nekem ez kicsit távoli.
Később aztán rájöttem, hogy Murakami nem csak ilyen stílusú könyveket ír, és a
Szputnyik, szívecském után visszavontam elhamarkodott ítéletemet.
Így történt, hogy amikor megláttam ezt az új Murakamis fordítást, mindenképp el szerettem volna olvasni.
Szeretem a jó japán regényeket, van bennük valami naiv báj, ugyanakkor sokszor tele vannak az életet boncolgató nagy, és elgondolkodtató kérdésekkel. Szeretem a jellemzően rövid tőmondatokat, a stílust, a szóhasználatot. Teljesen más élményt nyújt egy japán regény olvasása, mint egy más nemzetiségűé. Időnként jólesik ez az élmény, jó elmerengeni az élet nagy dolgain a könyv fölött.
A határtól délre, a Naptól nyugatra egy egyke fiú,
Hajime életét meséli el, aki kisiskolás korában folyton együtt lóg bicegő osztálytársnőjével,
Shimamotoval. Nat King Cole lemezeket hallgatnak, a pamlagon ülve nézik egymást, és jókat beszélgetnek. Szeretik egymást, már ahogy két tizenkét éves teheti.
Az idő telik, mindketten másik gimnáziumba kerülnek, ezzel nem csak fizikailag, hanem lelkileg is eltávolodnak egymástól. Minden kapcsolat megszakad közöttük, miközben mégis folyton egymásra gondolnak.
Hajime szép lassan lediplomázik, állást talál, felesége lesz és két gyereke, majd két jazzbár büszke tulajdonosa.
Jól mennek a dolgai: jól keres, feleségét és gyerekeit szereti, van szép lakása, nyaralója, kocsija, nem hiányzik az életéből semmi.
Mígnem egyik este belép a jazzklub ajtaján Shimamoto.
25 év múltán újra egymás mellett ülnek, egymás szemébe néznek, és Hajime ismét elveszik a lány szemeiben, és gyönyörű mosolyában..
Látszólag szokványos történet, szerelmi háromszög. Mégis, van ebben az egyszerű kis történetben valami plusz, amitől nem hogy nem unjuk a regényt, de teljesen belemerülünk. A stílus is egyszerű, mégis mélyen érint. Sokszor azt gondoltam, tudom mi lesz a következő fejezet, aztán mégsem az volt. Nem egy kiszámítható, elcsépelt
love-story, valamennyire rólunk, emberekről szól. És az Életről, a döntéseinkről.
A fordítás is jó szerintem, bár a japán hangutánzószót kihagytam volna egy résznél, mert ha már nincs magyar megfelelője (
ami igen sokszor előfordulhat, lévén a japánok imádják a hangutánzószavakat, és rettentő sokat tartalmaz belőle a nyelvük), akkor hagyta volna ki belőle, mert kissé idiótán hangzik.
De sebaj, ez mit sem rontott a regényen, amit lehet, hogy két nap alatt elolvastam, de úgy érzem érdemes volt a kezembe vennem.
*
Kicsit megzavart, hogy a címben a "nap" szó kis kezdőbetűvel van írva, homályos általános iskolai nyelvtan órai emlékeimből úgy rémlett, nagybetűvel írjuk. Utánanéztem a helyesírási szótárban, ahol ezt találtam erről: "Ha a föld, a hold és a nap szót tulajdonnévként használjuk, nagybetűvel kezdjük: a Hold távolsága a Földtől stb. – A mindennapi írásgyakorlatban azonban az ilyen tulajdonnévi szándékú szóhasználatot fölösleges erőltetni, tehát: föld körüli utazás, a hold szépen világít, a nap sugarai stb." Szóval tulajdonképpen mindegy, nekem mégis szúrja a szemem, így én naggyal írtam itt. - Eredeti címe: 国境の南、太陽の西
Kokkyō no minami, taiyō no nishi- Az íróról angolul:
Murakami Haruki-
Murakamiról és összes megjelent művéről
Könyvmolyoló oldalán olvasgatva akadtam erre a könyvre, és a leírása alapján úgy gondoltam érdekes lehet a téma.
