Már nem emlékszem milyen apropóból jutottam el Heller Ágnes e könyvéhez, talán Az érzelmek elméletét néztem ki egyszer valamelyik netes könyváruházban, és mivel az éppen nem volt rendelhető, erre esett a választásom.Talán azért is, mert valami miatt már nagyon kíváncsi voltam Heller Ágnes írására, és ezt egy újságban olvasott interjú megerősítette annyira, hogy levegyem a polcról a könyvet, illetve talán az is közrejátszott, hogy voltam New Yorkban, persze csak látogatóban, de azért más úgy olvasni, hogy az ember jobban el tudja képzelni a dolgokat.
Összességében tetszett a könyv, olyan filozofálgatós, nosztalgiázós, érdekes leírás volt. Nagyon tetszett, ahogy az elhunyt barátairól nosztalgiázott, régi lakásokról, emlékekről, érzésekről.
Egyedül a közepe volt az, ami kicsit untatott. A különböző régi naplórészletek idézése régi operák leírásáról, hát az annyira nem tud szórakoztató lenni, legalábbis a pár mondatos tömör értékelésekből nem tudtam átérezni az élményt sem, amit átélhetett, szóval szerintem ez inkább neki emlék csak, így könyvben annyira nem szórakoztató, sőt. Mondjuk a fülszövegben le is írja, hogy miért ír ennyi privát bejegyzést, de úgy gondolom ami privát, azt nem kell könyvben megjelentetni, vagy ha igen, az legyen a nyilvánosság számára is szórakoztató, vagy legalábbis érthető.
Persze lehet, hogy valaki számára az, de a néhány kritika, amit olvastam a könyvről, mind megemlíti ezt a "bakit", ha nevezhetem annak.
Viszont a vége is jó volt, tetszett, ahogy a barátságról filozofál, az nagyon megérintett, sok igazság van benne.
És egyik kedvenc részem:
"Tárgyakhoz amúgy sem nagyon ragaszkodom. Azért nem vagyok következetes gyűjtő sem. Csak az emberekhez ragaszkodom. Talán túlságosan is. Néha azt hiszem, hogy fordítva szerencsésebb lett volna. Nincsenek hűtlen tárgyak."
