Vita

Melania G. Mazzucco nálam  "Az egy tökéletes nap" után olyan írónővé vált, akinek a könyveire most már feltétlenül kíváncsi vagyok. Ugyanis lehet bármilyen jó egy történet, ha az írónak nincs megfelelő stílusa, vagy nem tudja megfelelően érzékeltetni, amit kell. Mazzucco könyveihez nem kell sok fantázia: az írónő ugyanis olyan érzékletesen ír, hogy lelki szemeink előtt megelevenednek a képek, és nem kell mást tennünk, csak hátradőlni a fotelban, vagy az ágyban, és hagyni, hogy magával ragadjon a történet. Belecsöppenni egy másik világba, átélni a fájdalmakat, örömöket, sírni és nevetni.

És nem csalódtam: nagyon mély könyv ez, nincs összecsapva és elnagyolva, látszik, hogy hosszas kutatómunka előzte meg az írást.

Az írónő ugyanis saját családfáját is kutatta mindeközben. A regény két főszereplője Vita és Diamante, gyerekkori jóbarátok, Diamante pedig történetesen Melania Mazzucco nagypapája.

1903-ban Vita 9 éves, Diamante pedig 12, amikor elhagyják Olaszországot, és Amerika felé tartanak egy hajón. Vita édesapja Amerikában lakik, hozzá küldték őket a szülők egy jobb, és szebb jövő reményében. Az ottani állapotok azonban rémisztőek: Vita apja egy panziót üzemeltet az olasz negyedben, ahol együtt laknak a munkásokkal, akik hangosak, és büdösek, és a gyerekek sok szörnyűséggel szembesülnek- nyomorral, halállal, bűnőzéssel, éhezéssel. Csak az egymás iránt érzett szerelmük tartja bennük a lelket sokszor, amiről úgy gondolják, az egyetlen biztos dolog az életükben.

"Nem lenne élet az, amit olyan körülmények között él az ember, hogy nem kaphat sebeket, és nem érintheti fájdalom és csalódás. Nem ajándék az, amit úgy adunk, hogy közben garanciát kérünk arra, hogy érintetlenül kerülünk ki a dologból, sőt még viszonzást is kapunk érte. Csak akit valóban szeretünk, az tud elárulni bennünket." 

 Sokféle karaktert ismerünk meg, mindenkinek megvan a maga életútja. Az olasz emigránsoknak nagyon nehéz életük van New York-ban, emiatt nehéz igazán jó munkát is találni. Diamante vízhordó fiúnak áll messze a várostól, ahol a sok szenvedés és átverés után csupán egy dolog élteti; hogy hazajöhet végre Vita-jához.

A könyv több idősíkban mozog, emiatt volt, hogy kicsit elvesztettem a fonalat, de a fülszöveg sokat segít benne, hogy megértsük, hol is járunk épp, ha elakadnánk. A "Vita" az a regény, amit szép lassan, nyugodt körülmények között érdemes olvasni, mintegy magunkba szívni az atmoszféráját a könyvnek.

Melania Mazzucco a saját családja történetét fonta össze a huszadik századi olasz emigránsok világával, az idősíkok változtatásával pedig néha rádöbbenünk, milyen múlandó az élet, az emlékek azonban örökre velünk maradnak.

• Melania Mazzucco: Vita
• Oldalszám: 644
• Kiadó: Európa Könyvkiadó

A cigaretta öl (vagy felszabadít)

Az Alexandrás akcióban szúrtam ki ezt a könyvet, előtte semmit nem hallottam róla (pedig ha jól látom 2006-os kiadás).
Érdekes borító, érdekes fülszöveg, érdekesnek ígérkező könyv. Mivel az ára nagyon baráti volt, hazahoztam.

Tulajdonképpen nem számítottam túl könnyed olvasnivalóra, nem tévesztett meg a borító a fülszöveg ellenében, de azért azt se gondoltam volna, hogy ennyire ütős a regény.

A történet két szálon fut, az egyik főhős egy halálraítélt rab, aki utolsó kívánságaként egy szál cigarettát szeretne elszívni - a börtönökben szigorúan tilos a dohányzás, de vajon egy halálraítéltnek épeszű dolog-e az egészségét védeni?

A másik pedig egy negyvenes állampolgár, a polgármester tanácsadója, aki szereti a cigarettát és egyértelműen utálja a gyerekeket. Amikor a polgármester benépesíti az önkormányzat épületét gyerekekkel, mondván a gyerekek kis szent angyalkák, akiknek természetesen mindig igazuk van, és a dohányzást is megtiltják a teljes épületben, főhősünk már csak azért is kieszel valamit, hogy megbonthassa ezt az előírást, és a WC-be zárkózva szertartásosan elszív minden nap egy cigarettát. Míg nem egy peches napon egy kislány rányit, és meglátja.

És hűha. Amit Benoit Duteurtre elkövet itt, az nem semmi, le a kalappal. Egy ártatlan dologból hirtelen súlyos bűn lesz, és csak ülünk a könyv fölött tátott szájjal, egészen a legvégéig.

A fülszövegben Kundera ír az íróról pár sort, ami azért valljuk be, igen jó ajánlás. Benoit Duteurtre fiatal író, 1960-ban született. 22 évesen elküldte néhány irományát Samuel Beckett-nek, aki ezután ösztönözte őt, hogy jelentesse meg első novelláját a Minuit nevű folyóiratban.
Ahogy látom, magyarul még csupán ez az egy könyve jelent meg, mindenesetre érdemes megjegyezni a nevét.

• Cím: A kislány és a cigaretta
• Eredeti cím: La petite fille et la cigarette
• Oldalszám: 176
• Kiadó: Európa Kiadó

Rómát látni és meghalni

Be kell vallanom, rég nyűgözött le ennyire egy könyv. Annyira, hogy nem szívesen tettem le a kezemből, és amikor csak lehetett, olvastam, mit olvastam, faltam a lapokat. A felénél meg azt éreztem, bárcsak ne lenne vége.

Nagyon nehéz írni erről a könyvről, de valahogy úgy vettem észre, hogy amelyik könyv igazán nagy hatással van rám, arról nehezen írok. Pedig még hagytam is ülepedni, mert már legalább egy hete fejeztem be.
Mindig ámulattal tölt el, amikor valaki úgy tud írni egyetlen nap történéséről egy egész regényben, hogy a végén azt mondom, jéé, ez mind egy nap alatt történt, elképesztő..

Vatican stairs

A történetet nem írom le, azt bárki elolvashatja a fülszövegből. Legyen elég annyi, hogy több szálon futó történet, családok, szerelmek, drámák: élet, a maga kemény, fejbevágó valóságával, egyetlen napba sűrítve.

A könyv végig tele volt feloldhatatlan feszültséggel, ami miatt még inkább az volt az érzése az embernek, hogy muszáj tovább olvasni, vajon mi jön most.. ki mit fog tenni ebben a helyzetben..

"Néma csönd volt, csak egy pár szemtelen varjú szólongatta egymást az ágakon. Vattacukorhoz hasonló gyapjas felhőkben szállongott a virágpor."

Ami még különösen tetszett, hogy olyan szép leírásokkal volt tele az egész könyv, de tényleg az egész könyv, hogy eleinte még ki akartam írogatni a szép idézeteket belőle, aztán úgy voltam vele, hogy ezzel az erővel majdnem minden oldalról kiírhatnék valamit, annak meg nincs értelme, inkább olvassátok el. :)

• Eredeti cím: Un giorno perfetto
• Oldalszám: 496
• Kiadó: Európa
• A könyvről további vélemények a Molyon
• Interjú az írónővel (angolul)
• Beszélgetés M. Mazzucco-val az Európa Kiadó honlapján
• Film is készült belőle: trailer
• További magyarul megjelent könyve: Vita

Disznófejű nagyúr

Épp itt volt az ideje, hogy Orwelltől olvassak valamit, és már egy pár hónapja a polcról kacsingat kettő is tőle, az Állatfarm és az 1984.

Az 1984-ről olyan véleményeket olvastam, hogy elég kemény, nehéz olvasmány, úgyhogy most a könnyedebbnek ígérkező Állatfarmot választottam.

A belső borítón ez áll:"Állatfarm: Tündérmese" És bár tényleg mese, de inkább olyan, mint a báránybőrbe bújt farkas: mesébe öltöztetett szatirikus regény, a sztálini Szovjetuniót mintázva.

"Minden állat egyenlő, de vannak állatok, melyek egyenlőbbek."

A történet dióhéjban annyi, hogy Mr. Jonas állatai egy nap fellázadnak az emberek ellen, szabadok akarnak lenni, nem pedig az emberek rabszolgái, akik majd idő előtt túladnak rajtuk. 


A legtöbb állatnak megvan az emberi megfelelőjük, például Napóleon (aki disznó) Sztálin, Hógolyó, aki Napóleon ellenfele lett a lázadás után, Lev Trockij allegóriája, és így tovább. Emiatt a regényt be is tiltották, és (akár csak az 1984-et) csak később adták ki.

Azt olvastam még, hogy a tanyaház a Téli Palotának a megfelelője, ahonnan II. Miklós cárt elűzték.

Szóval egy kis komoly mesét kapunk, amelyben végül sikerül az állatoknak elűzniük Mr. Jones-t, aki alkoholizmusa miatt már képtelen volt ellátni is az állatokat. Az állatok örültek, hogy végre a maguk uraik lehettek, és eljött a boldog élet. Azonban idővel Napóleon átveszi a kizárólagos hatalmat az összes többi állat felett, akik kidolgozzák a belüket is, míg a disznók már csak alkoholizálnak a házban, és ágyban alszanak.

Az utolsó mondat pedig mindent elmond: "Az állatok a disznókról az Emberekre, az Emberekről a disznókra, aztán a disznókról megint az Emberekre néztek, és már nem tudták megmondani, melyik az Ember, és melyik a disznó."

- Cím: Állatfarm
- Oldalszám: 134

- Eredeti cím: Animal Farm. A Fairy Story
- Letölthető a MEK-en

A tengeren várlak

"Csak amikor kimondtam, akkor éreztem először, hogy milyen szégyenletes szöveg is az, ami kijött a számon. De hát aminek a kimondására hosszú ideig készülünk, az mind szégyenletes."

Még a vizsgaidőszak java előtt kezdtem el a könyvet, aztán mostanában fejeztem be a hátralevő részét. Jó volt, mert nem vesztettem el a fonalat, ugyanis a könyv 5 novellából áll.

Jó régen olvastam már japán irodalmat, most nézem, hogy kb. pont 1 éve. Nem semmi, már ideje volt akkor. Tényleg van valami varázsuk a japán könyveknek, amire néha szükségem van, hogy belemerüljek. Kicsit elröppenni ebből a világból egy teljesen másikba.

Itoyama Akiko-hoz még nem volt szerencsém, ezért is vettem a kezembe ezt a novelláskötetet kíváncsian. De tetszik a stílusa, úgyhogy szerintem majd a Balfék! is sorra fog kerülni előbb vagy utóbb.

A novellákról nem szeretnék írni, mindenki inkább olvassa el. :) De tényleg. Mindegyiknek megvan a maga bája és érdekessége, olyan igazi japán. És a fordítás is jó szerintem: Nagy Anita fordította, és tetszett, amikor felfedeztem benne az olyan mondatokat, amik utaltak az eredeti japán mondatszerkezetre, amikben ott van az a kis japán íz, ami nem túl magyaros, de azért persze az.

- Eredeti cím: 沖で待つ
- Interjú a fordítóval, Nagy Anitával
- A címadó elbeszélés itt elolvasható, angolul
- Itoyama Akiko oldala, könyvlistával

Állati elmék

Merle valahogy mindezidáig kimaradt olvasmányélményeimből, de most pótolhattam végre.

Otthon anyuéknál böngésztem a könyvespolcot, amikor rátaláltam, és nagy hévvel nekikezdtem.
Őszintén szólva le vagyok nyűgözve. Fantasztikus volt a könyv.

A regény műfaja politikai utópia az író szerint, és bár volt helyenként számomra kissé unalmas és vontatott politikai rész benne, de elenyésző oldalszámban, és a többi rész teljesen ellensúlyozta azokat.
A legvégén, az utolsó kb. 20 oldalon pedig már le se tudtam tenni a könyvet, és annyira megérintett a történet, hogy a könnyem is kicsordult. Imádom az ilyen könyveket, amik ilyen hatással vannak rám.

A történet a 70-es években játszódik, Henry Sevilla professzor kutatólabratóriumában a két delfin, Fa és Bi tanításán fáradozik. Eltökélt vágya, hogy megtanítsa őket beszélni, ezzel létrehozva a delfinek és az emberek közötti kommunikációt. Azonban a katonai hírszerzés célja, hogy bevesse ezeket az intelligens állatokat hadászati célokra. Sevilla professzor elveszíti a támogatást a kutatásához, és elveszik tőle a gyermekeiként szeretett delfineket is, legalábbis egy időre, amíg nem válik szükségessé a segítsége..

"...az emberélet milyen rövid, olyanok vagyunk, mint a rovarok, jövünk, megyünk, dolgozunk, szeretkezünk, múlik az idő, egymásután hullanak a másodpercek, a percek, könyörtelen lassússággal közeledik az a perc, amikor majd a haláltusámat vívom a verejtékes ágyban, iszonyatos félelem markol belém, ha csak rágondolok, borzasztó, hihetetlen, és az benne a leghihetetlenebb, hogy úgy teszünk, mintha megfeledkeztünk volna róla, úgy élünk, mintha nem volna semmi baj, pedig üvöltenünk kellene a félelemtől, de nem, szépen éldegélünk, okosan, magabiztosan, tevékenyen, optimistán, terveket csinálunk, miénk az élet, különbenis be van bizonyítva, hogy mindig csak mások halnak meg..."

- Eredeti cím: Un animal doué de raison

Ivan Gyenyiszovics egy napja

Egy hetes egyiptomi nyaralásom alatt aztán volt elég időm olvasni, jó is volt nagyon.
Bár csak két könyvet vittem magammal, mert mindenki győzködött, hogy úgyse fogok annyit olvasgatni, jól jött volna még egy harmadik is, de sebaj.

Ivan Gyenyiszovics Suhov egy sztálinista munkatábor lakója, már 8 éve hogy ott raboskodik fogolyként.
A regény egy napját meséli el, a hajnali ébresztőtől a takarodóig, részletesen.

Szinte érezzük a mínusz harmincfokos hideget, amiben Suhovnak és rabtársainak menetelniük kell az építkezésre, ahol estig húzzák az igát. Odafele és visszafele is át kell esni a motozáson, kinyitni a valamit legalább meleget adó kabátot. Aztán ott van a mindig híg halleves, a fagyott kása, és a pár dekás kenyéradag. És a szigorított, a magánzárka, amit jobb elkerülni, mert az ember csak betegen tér vissza onnan, ha egyáltalán visszatér.

Itt az élet arról szól, hogyan tudod feltalálni magad, minél elviselhetőbbé tenned az életszínvonalad, de úgy, hogy ne bukj bele. A titkos dohány vásárlás, az orvosi rendelő látogatása egy pihenőnap reményében, az ételosztó szakács kicselezése az adagokkal, a - bizonyos szerencsés emberek számára érkező - csomagok tartalma utáni sóvárgás, és apróbb szívességek megtétele annak reményében, hogy csurran-cseppen valami, mind a túlélés eszközei a táborban.

És ki tudja mikor jön el a szabadulás napja?
Valakire tíz év után ráhúztak újabb tíz évet.. De remélni kell, muszáj, anélkül nincs élet.

"Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin a mai orosz irodalom talán legnagyobb alakja. A ma nyolcvanöt éves író 1918-ban született kozák értelmiségi családban. Apja még születése előtt meghalt, a fiatalember pedig a Vörös hadsereg tisztjeként végigharcolta a Második Világháborút, bátorságáért kitüntetésben is részesült. De bátorsága, szabad szelleme volt az is, ami már korán bajba sodorta: egy levelében nyíltan bírálta Sztálint és annak hadvezéri képességeit. Ezért 1945-ben letartóztatták, és nyolc évig különféle szovjet börtönökben, munkatáborokban raboskodott. A hatvanas évek enyhülő légkörében, Sztálin halála után írta meg az "Iván Gyenyiszovics egy napja" című novelláját, ami bombaként robbant a Szovjetunióban és külföldön is. " (http://www.mult-kor.hu/)

Nagyon tetszett a könyv, és mivel tényleg egy nap története, nagyon hamar el lehet olvasni. Megéri.

- Eredeti cím: Один день Ивана Денисовича
- A könyv letölthető az OSZK oldaláról
- Legeza Ilona könyvismertetője
- Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin

Problemszki Szálloda

Igazából erről a könyvről nem hallottam semmit, csak a leírása tetszett meg, elég érdekesnek találtam ahhoz, hogy elolvassam. Ráadásul elég kicsi és vékony könyv, szóval hamar elfogy a kezünkből.

Bipul Masli, az Afrikából jött fényképész egy belgiumi menekültszálláson lakik, ahol sorstársaival egyetemben várja a sorsa felől döntő hivatalos levelet.
A sorstársak mind különböző félék, mégis egyvalami tartja őket össze; a remény, hogy a harmadik ajánlott levél nem elutasítást tartalmaz majd..

Rettentően tetszik az író stílusa, ahogy a nyomort a megfelelő fekete humorral ábrázolja, egyik pillanatban felröhögök olvasás közben, a másikban meg már homlokráncolva olvasok.
Megjegyeztem magamban, hogy a fordítás is baromi jól sikerült, ami Pécsi Emőke munkája.

Amúgy ez egy dokumentumregény, az arendonki menekültközpont lakóiról, amit nem is tudtam, amikor megvettem a könyvet, pedig azokat nagyon szeretem. És Dimitri Verhulst belga író, újságíró, akinek állítólag ez a második regénye - nem tudom mi az első, és hol lehet kapni, de én tuti vevő lennék rá.

És akkor az egyik kedvenc részem a könyvből, ami akkor és ott úgy megfogott:

"Maradj! Maradj még mellettem! Míg meg nem érzi orrunk az esőt, mely évekig csak váratott magára elátkozott falvaink felett. Maradj! Mellettem. Szorítsd az összetört tested az enyémhez! Hogy a két test egy testté váljon. És hallgatni fogunk. És csak hallgatunk. De együtt. Maradj!"

- Eredeti cím: Problemski Hotel
- Dimitri Verhulstról

Pop, csajok, satöbbi

Nagyon kíváncsi voltam már erre a könyvre, kb. olyan volt számomra, mint A lét elviselhetetlen könnyűsége Kunderától: annyit olvastam és hallottam már róla, illetve sokszor idézetekbe botlottam a könyvből, hogy végre már beszereztem és rávetettem magam.

Az talán mindig veszélyes egy kicsit, amikor valaki nagy elvárásokkal áll neki egy könyvnek, kicsit én is így voltam most ezzel.

Olvastam valahol a neten egy kiritikában, hogy Nick Hornby eme könyve tulajdonképpen "Bridget Jones naplója pasiknak". Na most ez a kifejezés tökéletesen fedi a véleményemet. Természetesen ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem tetszett a könyv, mert a Bridget Jones naplóját imádtam anno, csak azt, hogy ugyanazok a szenvedések, problémák, taktikázások, gondolatok vannak benne, mint a "női változatban", csak éppen egy férfi nézőpontjából: a téma nem a nők, hanem a férfiak körül forog.

Nick Hornby nagyon jól ír, élvezet olvasni, DE. Már az első néhány oldal után a hajamat téptem a fordító jóvoltából. Azért az, hogy a számcímeket lefordította magyarra, az elég durva húzás volt. És még ezen kívül is volt pár apróság, ami zavart, így végig azt gondoltam magamban, hogy angolul kellett volna inkább elolvasni, de most már mindegy.

A történetet le sem írom, úgyis biztos mindenkinek már a könyökén jön ki, ha van olyan még egyáltalán, aki még nem olvasta.
Abból a szempontból mindenképp érdekes, hogy (ó, minden nő álma) kicsit bepillanthatunk a férfiak agyába, anélkül, hogy egyszer is feltennénk azt a bizonyos kérdést, amitől minden pasinak borsózik a háta: "Mire gondolsz most?"
Ebből kiderül, hogy a férfiak nem taktikáznak annyit, nem bonyolítják túl a dolgokat, ha azt kérdezik jobb volt-e valaki az ágyban, akkor az azt jelenti jobb volt-e valaki az ágyban. (De a helyes válasz minden esetben a "NEM".)
És ha összeköltözünk valakivel, azután se hordjunk lepukkant, szakadt bugyit, mert az kétségkívül illúzióromboló!

- Eredeti cím: High Fidelity
- Kritika az Ekulturán
- A film belőle

Blanche és Marie könyve

Jean Marti Charcot, a párizsi Sâlpetriere kórház világhírű ideggyógyász professzora, a hisztéria tüneteit kutatja, és annak kezeléséről tart nyilvános szeánszokat a kórházban.

Blanche Wittmann is bekerül egy nap a kórházba, és hamarosan ő lesz ezeknek a szeánszoknak a főszereplője, és Charcot kedvenc betege, titokban hőn áhított szerelme, akihez hozzáérni se nagyon mer, mert a nő számára szent.

Charcot halála után Blanche a híres fizikus-kémikus, Marie Curie mellett kezd dolgozni asszisztensként. Marie egész életét a kutatásnak szenteli, férjével Pierre Curie-vel, akivel együtt dolgoznak a kis laborban. Férje aztán váratlanul meghal, és Marie-nak csupán Blanche marad, aki nem csak az asszisztense, hanem szoros barátja, bizalmasa, az egyetlen, akiben bízik, és aki mindig mellette áll.

Marie Curie megszállottan kutatja a rádiumot a szurokércben, közben azonban nem menekülhet a saját érzelmei elől; beleszeret Paul Langevinbe, a híres fizikusba, aki viszont nős és gyerekei vannak. Közben Marie megkapja második - a kémiai - Nobel díját, de akkor már kirobbanóban a botrány, amiért egy lengyel nő tönkretette egy nős férfi életét.

Blanche az idő múltával sorban veszti el végtagjait, a sugárzás okozta károsodások következtében amputálni kell egyik lábát és kezét, míg már csak a jobb keze marad, amivel írni tud. Naplót vezet, amit három könyvre oszt: a sárga, a fekete és a vörös könyv, a "kérdések" könyvei. A regény e három könyv alapján íródik, a szerző személyes emlékeivel megtűzdelve olykor, feltüntetve benne a kor számos jelentős alakját is: Sigmund Freudot, Paul Langevint, Einsteint, Pierre Curie-t, Babinskit.

A szerelem erőt ad és elpusztít, ezt sugallja a regény, és mi mást tehetnénk, mint igazat adunk neki.

Az eleje felé még nem ragadott magával annyira a regény, abban sem voltam biztos, hogy végigolvasom, mert időnként annyira összekeveredtek a szálak, hogy most ki mond mit, és hol vagyunk az időben, de aztán minden letisztult, összeállt a kép, szóval csak azt tudom mondani, aki elkezdi olvasni, érdemes befejeznie, megéri.

- Eredeti cím: Boken om Blanche och Marie
- A borítón lévő kép teljes nagyágában (festette André Brouillet 1887-ben)

A lét elviselhetetlen könnyűsége

Ez az a könyv, amiről már sokat hallottam, de nem tudtam valójában miről szól, mégis valamilyen szinten azt éreztem, hogy egyfajta "alapmű", már ha szabad ilyet mondani.

(Mint például a Ponyvaregény, filmben, amiről ha valaki megtudja, hogy nem láttam még, kifakad; "dehát ez alapmű!")
Na, szóval valahogy így értem a dolgokat.

Főleg morsánál olvastam róla sokat, idézetekkel tarkítva, és tetszett. Valahogy az jött le belőle, hogy igen mély filozófiai eszmefuttatások vannak a regényben elrejtve, és tele van olyan életigazságokkal, amikről ugyan elvileg tudunk, de ha valaki az arcunkba dörgöli, és kimondja, mégis kicsit megrendülünk, majd hevesen bólogatunk rá.

A regény fő karakterei Tomas, a gyógyíthatatlan szoknyavadász sebész, aki otthagyja feleségét és fiát, és később feleségül veszi Teresát, a kisvárosi pincérnőt, aki ugyan szokásos kis kalandnak indul a sebész életében, végül ottragad nála.

Tomas ennek ellenére nem tud felhagyni poligám életmódjával, amiről Teresa természetesen tud, mérhetetlenül fáj neki, mégis kitart a férfi mellett.

Aztán ott van Sabina, a festőnő, Tomas szeretői közül a legjelentősebb, na és Franz, aki egy ideig Sabina szeretője, még feleségét is elhagyja miatta, de hiába..

A hatvanas évek Prágájában vagyunk, a regényt áthatja az 1968-as csehszlovákiai kommunista-ellenes felkelés, a „prágai tavasz”, majd az orosz megszállás drámája.

Persze ezek csak igazán nagy vonalak, és ami az igazán értékes ebben a könyvben, arról nem is tudnék a saját szavaimmal írni. Azt egyszerűen el kell olvasni, ahogy azt Kundera leírta.

Ja, és a borító valamiért annyira tetszik! Imádom.

Felejthetetlenül nagy regény, biztosan felekerül a legjobb könyvek listájára nálam. Mindenkinek szívből ajánlom!

És egy kedvenc - a sok közül - idézet a könyvből:

" Mi a kacérság? Mondjuk talán azt, hogy a kacérság olyan magatartás, mely éreztetni hivatott a másikkal, hogy a szexuális közeledés lehetséges, miközben ez a lehetőség sohasem tűnhet bizonyosságnak."

- Eredeti cím: Nesnesitelná lehkost bytí
- Néhány Kundera-idézet összegyűjtve
- Film is készült belőle
- A szerző oldala a neten

A tó

Japán regényt olvasni mindig olyan más.
Valahogy az egésznek a hangulata.
Miközben olvasod, óhatatlanul elgondolkodtat.

És ezt időnként nagyon szeretem; néha azért veszem a kezembe japán író regényét, mert hiányzik ez a hangulat. Azt hiszem egy kicsit megnyugtat, de nem tudnám megmondani miért.

Lényeg az, hogy amikor pár napja otthon anyuéknál nézegettem a polcomat, megakadt a szemem két olyan japán regényen, amiket még az egyetem alatt vettem antikváriumokban, de sosem jutottam el odáig, hogy elolvassam őket.
Meg persze más úgy olvasni egy könyvet, hogy japán irodalom szigorlatra kell több száz másikkal együtt, meg más úgy, hogy elfog a hangulat, leveszem a polcról, és annyi idő alatt olvasom el, amennyi alatt akarom.

A tó egy férfi reménytelen vágyódásáról szól az elérhetetlen boldogság iránt. Tulajdonképpen nehéz pontos leírást adni a tartalmáról, a regény a közepe felé eléggé kusza és zavaros, sokszor kellett visszalapoznom, hogy megnézzem ez vagy az a név kit is takar, de aztán a vége felé letisztul minden.
Mindenesetre aki még nem olvasott japán regényt, annak nem ezt ajánlom elsőként, akkor már inkább az író Hóország c. regényét.

Rövid kis könyv, hamar el lehet olvasni, de ugyanakkor elgondolkodtat minket kicsit a világról, kapcsolatokról, emberekről.

Hideg estékre ajánlom, egy pokróc alá bevackolódva, forró csokival a kézben.

- Eredeti cím: みずうみ
- A regény története kicsit részletesebben: A szomorúság körei
- A Nobel-díjas szerzőről angolul: Yasunari_Kawabata

Nevetés a sötétben

Nabokovtól még csak a Lolitát volt szerencsém olvasni, ami a maga nemében egy fantasztikus könyv szerintem, anno írtam is ki belőle valami idézetet, annyira tetszett.

Úgyhogy kíváncsi voltam e viszonylag újonnan kiadott regényére, bár tudtam, hogy rossz nem lehet.

A Nevetés a sötétben időben a Lolita előtt íródott, 1932-ben, Camera obscura címmel megjelent magyarul a fordítása oroszból, majd 1938-ban az angol változat - de ez nem csupán fordítás volt, mert Nabokov teljesen átírta a regényt.

A történet egy jóképű művészettörténész férfiről, Albert Albinusról szól, akinek bár van felesége és egy kislánya, mégis úgy érzi valami hiányzik az életéből. Mígnem egy nap betér egy kis moziba, ahol megpillantja a 16 éves Margot-t, aki jegyszedőként dolgozik ott. Több alkalommal is visszalátogat, de nem meri megszólítani, míg egy esős napon egymásba nem botlanak az utcán.

Albinus azonnal szerelembe esik, Margot-t viszont leginkább az anyagiak érdeklik, és álma, hogy egyszer híres filmszínésznő lehessen belőle. Albinus mindenben támogatja, idővel a családjától is eltávolodik Margot kedvéért, és észre sem veszi, mennyire kihasználják, és romba döntik, csak amikor már késő.

Bármennyire is annak tűnik, nem egy kiszámítható cselekményű regény, és az is nagyon tetszett, ahogy a szereplők pillanatnyi helyzetéről, életéről a legfinomabb átmenettel ír.

Megindító történet, szerintem letehetetlen.

- Eredeti cím: Laughter in The Dark
- Vladimir Nabokovról
- Film is készült belőle Tony Richardson rendezésében

A nagy Romulus / Az öreg hölgy látogatása

Múltkor szó esett köztünk bátyóval Dürrenmatt színdarabjáról, Az öreg hölgy látogatásáról, mert egy ismerőse játszik benne.

Rájöttem, hogy szerintem még semmit nem olvastam Dürrenmattól, rögtön felkeltette a kíváncsiságomat a dolog, úgyhogy gyorsan hozzáillesztettem a könyvét az Alexandrás megrendeléshez.

A nagy Romulus c. másik drámája szintén megtalálható a kötetben. Kicsit tartottam tőle, hátha valami nagy komoly történelmi dráma lesz, de aztán az alcím - Történelmietlen történelmi komédia négy felvonásban - eloszlatta minden aggodalmamat.

És hát valami fantasztikusan jó volt. Tele szarkasztikus humorral, amitől egy könnyed történelmi tragikomédiát kapunk, kis társadalomkritikával fűszerezve.

Romulus Augustus, az utolsó nyugat-római császár Dürrenmatt drámájában nem kiskorú, hanem épp ellenkezőleg: idős emberként van megjelenítve, aki a Római Birodalom igazgatása helyett inkább tyúktenyészetével foglalatoskodik, és igyekszik ostobának feltüntetni magát.

A történet 476-ban játszódik, tehát Róma bukásának évében, az ókor és a középkor határmezsgyéjén. A császár alattvalói és családtagjai egyre ingerültebbek Romulus semmittevése és érdektelensége láttán, a mű végén pedig feltűnik Odoaker germán fejedelem, a nagy ellenség, akit a császár már várt..

Az öreg hölgy látogatása egy nyomorúságos közép-európai kisvárosban játszódik.
A meggazdagodott, idős prostituált, Claire Zachanassian visszatér egykor elhagyott szülővárosába, hogy bosszút álljon egykori szeretőjén, Illen, aki fiatal korában teherbe ejtette, majd elhagyta őt. A sínylődő helyzetben levő városkának óriási pénzösszeget ajánl fel, egy feltétellel: ha megölik Illt.

Vajon hogy döntenek a városlakó polgárok - találgathatunk, de inkább olvassuk el, mert úgy az igazi.
Igazán jó kis mű mindkettő, könnyed, de mégis sokatmondó, és nem utolsó sorban szórakoztató.

- Eredeti címek: Romulus der Grosse; Der Besuch der alten Dame
- Dürrenmattról: wikipédia
- Színdarabban: A nagy Romulus; Az öreg hölgy látogatása
- A nagy Romulus letölthető verzióban: oszk.hu

A Metamor Szent Könyve

Metamorok, prostituált rókadémonok, Moszkva, kábítószer, farkasemberek, állambiztonság, és buddhista bölcseletek.

Eredetileg L.-nek vettem, csak sajnos elkéstem vele, és már meglepte vele más, de ha már így adódott, kölcsönkértem tőle.

A történet főszereplője Hu-Li, a többszáz éves rókadémon, aki prostituáltként dolgozik Moszkvában, és beleszeret egy FSZB (a KGB utódszervezete)-s tisztbe, akiről később kiderül, hogy farkasember.

Tulajdonképpen a történet egy nem megszokott szerelmi szálon fűződik, miközben mély filozófiai eszmefuttatások, buddhista gondolatok kényszerítenek minket arra, hogy figyelmünk egy pillanatig se lankadjon, miközben olvasunk.
Nincs mese, ezt a könyvet nem lehet csak úgy átpörgetni, vagy olvasgatni: vagy száz százalékosan a könyvre koncentrálsz, vagy folyton újra kell olvasnod ugyanazt a bekezdést, újra és újra.

Valami ilyesmire számítottam, kicsit talán túl filozofikus volt, bár ez hangulat kérdése, de inkább 'otthon egy bögre teával a sarokba kucorodós' könyv, mint 'útközben a héven sok háttérzajjal' olvasós.

Hogy legyünk jók?

Főhősnőnk körzeti orvosként dolgozik, mindamellett hűséges feleség, és rendes családanya. Így tengeti napjait, míg nem megelégeli férje cinikus beszólásait, és bekövetkezik ami addig elképzelhetetlen volt: húsz év házasság után megcsalja férjét.

Férje újságíró, aki folyton dühös és morgolódik otthon, míg nem váratlanul összetalálkozik egy "hitgyógyítóval", aki igen erős befolyással lesz rá. Az addig folyton morcos férj egy csapásra kezes báránnyá változik, és hirtelen meg akarja menteni a világot.

Hősnőnk eleinte értetlenül áll az események előtt, majd kezdi visszasírni a korábbi állapotot: a cinikus és örökké mérgelődő férjét.

Ha választ várnánk Nick Hornby könyvétől arra, hogy hogyan legyünk jók, csalódni fogunk. De ha egy elgondolkodtató, kesernyés humorral megáldott olvasmányra vágyunk, vegyük magunkhoz, és biztosan nem fogunk csalódni.

Hornby-tól ez az első regényem, de nem az utolsó lesz.

- Eredeti címe: How to Be Good