A kutyán kívül az ember legjobb barátja a könyv. A kutyán belül nem lehet olvasni. (Groucho Marx)
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: magyar irodalom. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: magyar irodalom. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. augusztus 28., kedd

A Sziklakórház története

„Emlékszem, hogy egy városi busszal hoztak sebesülteket. Tele volt a busz. Hoztak egy kisfiút, aki 12 éves volt és mindkét lábát elvitte a saját Molotov-koktélja. Egy tankot akart felrobbantani szegény. De volt ott tüdő-, váll- és gyomorlövéses. Máthé András főorvos egy fejlövéses agyából kioperált golyót viselt a nyakában.” (Lazáryné dr. Zsindely Zsuzsanna nővér, 1956.)


A bejárat

A Sziklakórház a Budai Vár aljában található tíz kilométer hosszúságú barlang- és pincerendszer része. A második világháború kitörése előtt óvóhellyé alakult, majd később Dr. Szendy Károly polgármester elrendelte a sebészeti kórház kialakítását, ami 1939-ben kezdődött és sebészeti szükségkórház néven 1944. februárjában nyílt meg. A mintegy 300 személyes kórházban 600-700 embert ápoltak az ostrom alatt, a teljes barlangrendszerben pedig csaknem 20 ezer katona és környékbeli budai polgári lakos bujkált 1945 februárjában.

A műtő
A kis könyvecske nagyon rövid, de annál érdekesebb olvasmány. Olvashatunk benne az egykor ott dolgozó orvosok, nővérek, és betegek visszaemlékezéseiről, továbbá műszaki rajzok és fényképek teszik még színesebbé a kötetet, amelynek hősei valóban önfeláldozó munkát vittek véghez.

„A néptelen, de holttestekkel, döglött lovakkal, kiégett villamosokkal szegélyezett úton végtelenségnek tűnt, amíg feljutottam a Lovas útra. A Bécsi kapun át éppen egy nagyobb csoport német hadifoglyot kísértek lefelé. Eljutottam a Sziklakórházhoz. Dante járt az eszemben: úgy éreztem, átléptem a Pokol kapuján!” Dr. Bogárdi Mihály egykori páciens, 1945.
Friedrich Born
Kiemelném a svájci származású Friedrich Born-t, aki 1944 májusától volt a Nemzetközi Vöröskereszt képviselője Budapesten.

A nyilas uralom idején jelentős mentőtevékenységet végzett: zsidó kórházakat, árvaházakat helyezett vöröskeresztes védelem alá, tömegesen bocsátott ki védleveleket. A Sziklakórházat is ő helyezte a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alá, így sem a nyilasok, sem a szovjetek nem pusztítottak benne, az ott ápolt civilek és katonák megmenekültek a megtorlásoktól, ahogy a kórház orvosai, ápolói is.

Born tevékenységét 1988-ban a Világ Igaza kitüntetéssel ismerték el, Budapesten egy rakpart szakaszt neveztek el róla és emléktáblát is helyeztek el a tiszteletére.

1962 és 2007 között a János Kórházhoz tartozott, eközben pedig a Polgári Védelem használta raktárnak. 2004 és 2006 között a Krétakör Társulata tartott itt előadásokat. Múzeumként részlegesen már 2007-től, majd a mai formájában 2008 márciusától látogatható.

A minap olvastam egy cikket arról, hogy most már a különleges műveleti erők, azaz a kommandósok is bekerültek a múzeum falai közé. Mondván: "A Sziklakórház története az embermentés története. A történet nem ért véget 1945-el vagy 1956-al. Napjaink konfliktusaiban is jelen van a rendkívüli profizmus és bátorság. A célok és eszközök mások, az emberek is, de a tulajdonságaik hasonlóak."

Mindenkinek meleg szívvel ajánlom ezt a kis összefoglalót!

(Források: mult-kor.hu , librarius.hu, mandarchiv.hu, mellekhatas.hu)

2012. március 17., szombat

Dr. Varró Vince, akit érdemes megismerni

Nagy elánnal kezdtem neki Varró Vince könyvének, hogy aztán egy kicsit megszeppenjek rögtön azon, hogy ez a memoár mennyire tömény, és mennyire személyes. Ha valaki mesél neked Mici bácsiról, vagy Paxiról, osztálytársak szüleinek életéről, (akiket természetesen te magad nem ismersz), és egyéb részletekbe menő életutakról, felmerülhet benned a kérdés, hogy jó jó, na de biztos kíváncsi vagyok én minderre?

A válasz nagyon hamar igenlő lett bennem, ami leginkább Varró Vince közvetlen és kedves stílusának, őszinte köszönhető. Hirtelen nagyon kíváncsi lettem erre az emberre, és a barátaira, muszos éveire, a szakmai karrierjére, a családi hátterére, külföldi és itthoni kalandjaira, orvosi pályafutására, politikai harcaira, mindenre, ami vele kapcsolatos, és amit ebben a könyvben megosztott velünk.
És igen, tömény a könyv, de a végén már alig akartam letenni. Egy vele készült interjúban azt mondja, hogy ő már olyan idős, hogy a fiatalok közül már senki nem is tudja, ki ő. Úgyhogy ismerjük csak meg őt, mert érdemes.

1970 és '91 között Szegeden a Belgyógyászati Klinika tanszékvezető egyetemi tanára volt. 1991-től emeritus professzor. A Magyar Gasztroenterológiai Társaság egyik alapítója, kezdettől főtitkára, majd 10 éven át elnöke.
"Klinikai tevékenysége során nemzetközi hírű gastroenterológiai centrumot hozott létre, amely jelentős eredményekkel járult hozzá a modern gastroenterológia fejlődéséhez. Varró professzor úr a gastroenterológia és a belgyógyászat területén iskolateremtő személy: két tanítványa lett tanszékvezető egyetemi tanár, hat tanítványa kapott egyetemi tanári, három egyetemi magántanári, tíz pedig osztályvezető főorvosi kinevezést az ország különböző területein. Igen gazdag tudományos tevékenységet fejtett ki. Kitűnő szakmai munkásságát itthon és külföldön egyaránt ismerik és elismerik. Több magas kitüntetés birtokosa, többek között kitüntették az MTA Eötvös Koszorújával, a Szegedért Alapítvány Fődíjával, Kiváló Orvos, Markusovszky-díjas, Szent-Györgyi Albert-díjas. Számos hazai és nemzetközi szakmai szervezetben töltött be vezető tisztséget." (Klebelsberg Kunó-díj emeritusi fokozata, szövegrészlet)

Olvassuk tehát könyvét nagy szeretettel és kíváncsisággal, mert sokat tanulhatunk belőle, mind emberileg, mind szakmailag.
Azt olvastam, hogy Varró Doktor Úr tavaly ünnepelte 90. évét, és szellemileg még mindig aktív, aminek őszintén örülök.
Itt pedig egy videó is, amit vele készítettek a Szegedi Klinikán, illetve egy interjú vele.




  • Varró Vince: Zárójelentés
  • Oldalszám: 251
  • Kiadó: Medicina




2011. augusztus 25., csütörtök

Az élet nem habospite

Nem állítom, hogy Vavyan Fable minden könyvét olvastam volna, de például az egész Vis Major sorozatot igen, és nagyon szerettem.  A Halkirálynővel már bajban vagyok, azt hiszem abból egyet sem ismerek, de ez nem jelentette azt, hogy emiatt ne élvezhettem volna a könyvet maradéktalanul.

"– A béka kisfiú a szülei elé áll, és megkérdezi: Apu, anyu, hogy születik a kisbéka? Béka apuka így hebeg: Ööööööö… izé… nos… Hát a gólya hozza! Béka anyuka a szívéhez kapva felkiált: Gratulálok! Jó, hogy nem mindjárt a vérfarkas!"

Tényleg meg kell hagyni: elég nagy elvárásokkal kezdtem neki a könyvnek. Arra számítottam azt hiszem, hogy a kanapén a rekeszizmom görcsölésétől összegörnyedve fogok fetrengeni, és hangosan hahotázni. Jó, talán ezt nem kellett volna. De a könyv első egynegyedében az járt a fejemben, hogy te jó isten, ezek a szójátékok és szlengek nagyon gyengék, és még egy halvány mosoly sem suhant át az arcomon.
Azért nem adtam fel, leginkább mert kölcsön könyv volt.

Aztán végülis a vége fele már belemásztunk az izgalmakba, ráhangolódtam Vis Majorékra is újfent, és egyszer hangosan fel is röhögtem. Talán a sok karakter kicsit sok volt, és néha kapkodtam a fejem, hogy most hol is vagyunk térben és időben, és ki is a narrátor. De azért nem állítom, hogy követhetetlen volt, a rajzos megoldás is sokat segített a dolgon.
Van esküvő, izgalom, lövöldözés, zsaruromantika, csipkelődés - ahogy már megszokhattuk. A fejezetek elejére beszúrt idézetek meg jópofák.

"– „Nagypapa! Koporsós temetést akarsz vagy inkább hamvasztósat?” "Lepjetek meg, fiacskám.""

Szóval első könyvnek biztos nem ajánlanám senkinek, az igazi rajongók meg úgysem fognak emiatt eltántorodni az írótól, de ez egy erős közepest kapott tőlem.



  • Cím. Habospite
  • Oldalszám: 456
  • Kiadó: Fabyen Kiadó


2011. augusztus 14., vasárnap

Az orvos, aki megosztja az embereket

Az emberek szerintem két kategóriába sorolhatók: vagy utálják Csernus doktort, vagy kedvelik, olvassák a könyvét, néha még talán egy-egy előadására is elmennek, ha tehetik. Én az utóbbi csoportba tartozom egyértelműen.
Nálam tiszta lappal indult a doktor, annak ellenére is, hogy a környezetemben viszonylag sokan elég rossz véleménnyel vannak róla. Elmentem egy előadására, és meghallgattam, megfigyeltem, magamba szívtam.  Aztán utána jött még egy előadás, és még egy. Ugyanis felettébb élveztem ezeket, számomra hiteles ember, őszinte és okos. Amikor dedikáltattam vele egy előadás után, akkor a szemébe nézve mindez megerősítette bennem a dolgokat. Vidám, életszerető, jó ember. Nagyon sok érdekes gondolatot hallottam tőle az előadások alatt, és érdekes volt látni, ahogy az emberekkel beszél, ahogy hallgatja és kérdezi őket, rávezetve őket a dolgok lényegére, aminek a vége hol sértődés volt, hogy hatalmas ráeszmélés valamire, és megkönnyebbülés. És nem, nem ordibált senkivel. Nagyon is nyugodt ember, nem hagyja magát kihozni a sodrából. Aki a régi sorozat, a Bevállalja? alapján ítéli meg őt, annak szívből ajánlom, hogy menjen el egy előadására.

Ezek után a könyveit is így olvastam, érdeklődve és magamba fogadva a gondolatait.
Kíváncsi voltam erre a könyvére is, mert nem egy szokványos "megmondós" könyvről volt szó, hanem egy beszélgetésről, barátokkal, amibe mi is bepillanthatunk.

 Érdekesek a beszélgető partnerei is, jó olvasni a sorsukat, történeteiket, és úgy egyáltalán jó az az érzés, mintha egy kis hokedlin ülnénk a konyhában, és hallgatnánk őket, láthatatlanul. A könyvben lévő receptek csak egy kis plusz a könyv élvezetéhez.


Nekem nagyon tetszett, és azért külön tisztelet illeti Csernus doktort, hogy őszintén kitárulkozott önmagáról, vállalva azt, hogy ő is hibázhat a magánéletében, halandó módjára. Nem terel, őszintén belátja, és ehhez szerintem kell egyfajta nyíltság és bátorság. És emiatt is érezzük, hogy ez nem egy "megmondós" könyv, hanem rólunk szól: emberekről, akik olykor hibáznak, de tanulnak belőle, és igyekeznek minden bú és baj ellenére élvezni az életet, amíg megadatik. Tudtam volna még folytatni, és azt hiszem ez egyértelmű dicséret.


2011. augusztus 9., kedd

Egy orvosprofesszor visszaemlékezései

Imádom azokat a visszaemlékezéseket, amiket bölcs, sokat megélt orvosok írnak könyv formájában. Már szinte vadászom az ilyeneket, és szerencsére mostanában egészen jókat találtam. Mégis különlegesen tartom Kováts Ferenc könyvét ebben a műfajban. Az 1965-ben megírt naplóját olvasni kicsit olyan, mint amikor hallgatsz valakit, aki kötetlenül mesél, csak mesél, távolba révedő szemmel, és felelevenedik a múlt. És az a "mese" rettentő érdekes, egy kalandos és két világháborút, rendszerváltozást megért orvos életútja. Azonban akkoriban az ország vezetése nem engedte megjelentetni a könyvet, nem tudni, hogy miért. Végül 2000-ben jelent meg, alapítványi támogatással, egy régi tanítvány, Hutás Imre professzor előszavával.

Kováts Ferenc (1888-1983) professzor a korszerű magyar tüdőgyógyászat megteremtője volt. Kolozsváron járt orvosi egyetemre, majd avatása után munkáját Erdélyben kezdi meg körorvosként, falusi környezetben,
Az I. világháború után Szegedre menekül, nagy munka árán létrehoz egy korszerű tüdőgondozó intézetet.
Jár külföldre tanulmányutakra, képezi magát a szakmában, igyekszik az újdonságokat elsajátítani, hogy itthon hatékonyabban gyógyíthasson a megszerzett ismereteivel.
A kor legnagyobb betegsége akkoriban a TBC volt, így a professzor nagy hangsúlyt helyez ennek a kutatására. Itthon ő alkalmazza először sikeresen a beteg tüdőt nyugalomba helyező légmell kezelést, melynek elterjesztése is az ő nevéhez fűződik. Szintén ő az első, aki leírta a "paprikahasítók betegségét", amit a világirodalom is az ő nevéhez kapcsolt.

Később kinevezik Fővárosi Szent János Kórház tüdőbeteg-osztályának élére, amit hatalmas munkával és elhivatottsággal varázsol korszerű intézménnyé, az akkori állapotok ugyanis elkeserítőek voltak akkor az ottani kórházban, és ez az egész közhangulatra is rányomta a bélyegét. Tanítványaiból elismert klinikusok, az ország tüdőosztályainak vezetői lettek. 1944-ben jelenteti meg híressé vált könyvét a tüdőgümőkórról.
Kiváló művész is volt, a könyvben található rajzok általa készültek.

Ajánlom mindenkinek ezt a csodás könyvet, főleg azoknak, akiket érdekel az orvostudomány.



  • Kováts Ferenc: Völgyből a hegyre 
  • Kiadó: Vince Kiadó
  • Oldalszám: 320
  • Cikk a könyvről

2011. május 22., vasárnap

Ízing Róbert – Támadás az űrből vagy a kismagyar utópia

Vegyes érzelmekkel kezdtem neki az olvasásnak, és vegyes érzelmekkel tettem le könyvet. Helyenként élvezettel és érdeklődéssel olvastam, és vártam hová vezet majd a történet, időnként borzolta a hátam a narrálási stílus, közben elvigyorogtam a csipkés-habos légvárakon, majd egy kicsit túl sok lett belőlük.

 A történet az agyonrágott „támadás az űrből” ponyva-klisé köré szerveződik, azonban a díszletek kissé színesebbek a szokásosnál. Adott néhány főhős, akik közül a szívtipró férfiú, a dögös csaj, az irányító professzor megszokott alakok, mindezt feldobja a férfi főhős részeg ámokfutása, a titkos fegyver tájszólása, és énekmániája, illetve az ilyen esetekben intézkedő katonai és politikai karhatalom nettó tébolya. További csavar a történetben, hogy ez alkalommal a világot nem az aktuális nagyhatalmak, hanem egy kis ország, - amiről még a madár sem hallott – mentheti meg, illetve, hogy az inváziót sürgető indok az agresszív környezetszennyezés, amit az idegenek az emberi faj felszámolásával kúrálnának.

 A továbbiakban a többé-kevésbbé előre látható mesét az iró átszövi némi rózsaszín-utópisztikus szállal, melyben kis hazánk technológiai nagyhatalommá lép elő, és csúnyán bealázza a jelenlegi nagymenőket. Időnként visszatér a realitás talajára, mikor az embernek viszketni kezd az agya a magyar negatív mentalitástól, de aztán újra elragadja a hév, és nincs megállás a teljes megdicsőülésig.

 Ha az ember bírja az ilyesmit, egész jól elszórakozhat a vérszomjas tábornokon, a halálos keménységű focidrukkereken, az emberi kisstlíűséghez egyre inkább leereszkedő marslakó-fővezéren, és azon ,ahogy a narráció stílusa tárgyias-elbeszélőből melldöngetős-kocsmaivá válik. A személyes drámák, háttértörténetek, romantikus, kalandos és fantasztikus szálak helyenként egészen fogyaszthatóak, hihetőek. Valahol azon a ponton ahol a Kistehén, Mézga Aladár és az Üvegtigris élvezhető, az olvasó ezt is szeretni fogja, azt hiszem. Kissé fájdalmas, kissé fura, de a miénk....

Néhány ponton a történet tényleg egészen izgalmas, a karakterek valamelyest árnyaltak, az ember hajlamos drukkolni nekik, de aztán szép lassan elfárad az egész. Most nem az utópiára célzok, amit valaki jobban emészt, valaki kevésbé, hanem a cselekményre, a történet menetére és bonyolultságára. Első regénynek azt hiszem nem is rossz, kíváncsian várom, hová jut majd az író idővel. Persze az ember egy ponyvaregénytől ne várjon csodát, de a pár pillanatig, óráig azt hittem lesz benne...

  • Cím: Ízing Róbert – Támadás az űrből  
  • Oldalszám: 320
  • Kiadó: Agave Kiadó

2011. április 13., szerda

Kérem, boncoljanak fel!

"Lassan sodródunk az esti hullámokkal,
Betakarva ki nem mondott álmainkkal,
Ahogy múlnak a napok egymásba,
Hangtalan, percek nélküli örökkévalóságba.
"

Dr. Csiba László a Debreceni Egyetem Neurológiai Klinikájának tanszékvezető egyetemi tanára, 1999-tõl az MTA doktora, a Magyar Stroke Társaság elnöke, a Nemzetközi Stroke Társaság tagja, az Európai Neuroszonológiai Társaság vezetőségének és a Stroke folyóirat kiadói testületének tagja.
Ő szervezte meg az ország első neuroszonológiai laboratóriumát és a Magyar Neuroszonológiai Társaságot.
Sokfelé járt a világban, dolgozott három évig Kölnben a Max Planck Intézetben, majdnem egy évig Japánban, kilenc hónapig Franciaországban.

Novelláskötetében lévő anekdotái a valóságon alapulnak. Én sosem voltam oda a novellákért (na jó, Csehovot mindig is imádtam), de ez egy fantasztikus könyv,  félelmetesen jó humorával hol könnyes nevetésre fakaszt, hol végtelen szomorúságra.
És a legszebb az, hogy a rövid kis történetekből képes voltam rögtön átváltani, sodródni a könyvvel. A néhány személyes jellegű bejegyzéstől még mélyebbre férkőzött a szívembe. Mindenkinek tiszta szívből ajánlom. Fantasztikus, örök kedvenc maradt.

Egy részlet az egyik kedvencemből:

"A klinikatelep sarkán három, szemlátomást munkanélküli, prostituált ücsörgött a porban. Szotyolát és cigarettát rágcsáltak, egy ajánlatoktól pezsgő, szebb jövőről álmodoztak. Amikor közelebb értem, szemügyre vettek. Kettő nem mozdult, de a harmadikban föltámadt a kötelességtudás és a munkaszeretet, leporolta színes szoknyáját, majd néhány bizonytalan lépést tett felém.
-B…ol? – kérdezte Arany János-i tömörséggel."


  •  Dr. Csiba László: Kérem, boncoljanak fel!
  • Oldalszám: 182
  • Kiadó: Szent Gellért Kiadó és Nyomda
  • Interjú Csiba Lászlóval

2011. március 14., hétfő

Vaspólya - a gyermekparalízis áldozatai

Ezt a könyvet egy tanárom ajánlotta, és kíváncsiságom annyira hajtott, hogy hamarosan be is szereztem.
A könyv a gyermekparalízis (Heine-Medin kór) utolsó, 1957-es és 1959-es járványának áldozatairól szól, akiknek a szörnyű kór a légzőközpontját is megbénította.

A Heine-Medin kór vírusos eredetű, járványos betegség, mely a gerincvelőben elhelyezkedő mozgató-idegsejtek elpusztulásával jár. Korábban csak súlyos károsodásokkal gyógyult, vagy halálhoz vezetett, de ma már a védőoltásoknak (IPV) köszönhetően eltűnt Európából.

Az ő életükről szól e könyv, róluk, akiknek akkoriban maximum 4-5 évet jósoltak az orvosok, mégis élnek (a könyv 1977-ben íródott, de még mindig élnek, nem tudom pontosan hányan).

Erősek voltak, élni akartak, velük egy kis közösség jött létre a Baba utcai kórházban, ahol szerető és önfeláldozó orvosaik és nővéreik gondoskodása között nőttek fel. Sokan közülük teljesen géphez voltak kötve, csak néhány órát tölthettek "vaspólyájukon" kívül, mások megtanulták "harapni" a levegőt, és ezáltal több időt tölthettek "kint". Egyesek érettségiztek, volt, aki egyetemet végzett, mások inkább festettek a szájukkal, rádiót hallgattak, tévét néztek, beszélgettek, vágyódtak, álmodoztak, sírtak és nevettek. Éltek! Volt, aki házasságot kötött, volt, aki  meghalt.


László Anna az ő életükbe enged betekintést könyvével, amely magához bilincsel, nehezen tudjuk letenni, nehezen szabadulunk a történetüktől. Sokszor szinte fáj a valóság. Hogy ami nekünk annyira természetes, napi rutin, sokaknak egy soha el nem érhető vágyálom marad, egész életükre. Menni, futni, színházba járni, dohányozni, berúgni..

Kicsit utánaolvastam, mi lehet ma velük, ezt találtam "Ma már csak egyetlen légzésbénult férfi maradt a hagyományos „vastüdőben”, a többiek családi körben lehetnek, a rokonok többnyire próbálnak enyhíteni a gondjaikon."
Dr. Kiss Ákosné nyugalmazott főorvos asszony az akkor átélt napokat idézi fel:
"Orvosként és emberként egyaránt nagyon nehéz napokat éltem át a kollégáimmal, amikor láttam, hogy fiatalok, vagy gyermekkorúak kapták meg a súlyos kórt. Az egész világon, a tengerentúlon, Európa je-lentős részén nagy járványok dühöngtek. Az emberek naponta attól rettegtek, hogy júniustól szeptemberig, a járványos időszakban (amíg a vírus aktív volt) ne érje a gyermekeiket fertőzés. Nemcsak a betegség, hanem a megbete-gedettek kezelése is nagy gondot okozott a családoknak. A járvány 1957-ben és 1959-ben szedte a legtöbb áldozatát. Ez ellen csak azzal lehetett védekezni, hogy a kicsinyek nem mentek közösségekbe, mivel az akkori hivatalos álláspont szerint a vírus elsősorban a nagyobb populációkat támadta meg. Óriási erőfeszítések történtek arra vonatkozóan, hogy nyáron a gyermekek megfelelő körülmények között nyaraljanak. A védőoltást az ötvenes évek végén fedezték fel és a Sabin-féle, szájon át adagolható cseppeket kezdték alkalmazni. Hazánkban az 1959–60-ban bevezetett, kötelező védőoltás megfékezte a járványt. Mind-addig, míg az általános védőoltást kötelezően nem tudtuk adni, szaporodott a légzésbénult betegek száma. Számukra a „vastüdő” volt az első mesterséges lélegeztető gép, amelynek első példányai 1948-ban érkeztek Magyarországra. Ez minőségileg is javított a betegek állapotán a korábbi hagyományosan alkalmazott kézi lélegeztetéshez képest. Ebben az intézetben tapasztaltam meg, hogy mit jelent az, amikor a bajban mindannyian embertársaink mellé állunk."

Sokan annyira ügyesen festettek a szájukkal, hogy festményükből kiállítást is rendeztek. Például Mozgainé Palotár Mária alkotásai valóban gyönyörűek. Cikk és képek róla: itt.

Ajánlom a könyvet mindeninek, akit érdekel ez a különös-kegyetlen világ, és lakói. Néha jó elgondolkodni azon, hogy örülnünk kell annak, amink van, és mindig az élet jó oldalát nézni, bármennyire is nehéz olykor.


  • László Anna: Vaspólya
  • Oldalszám: 283
  • Kiadó: Szépirodalmi Könyvkiadó

2011. március 5., szombat

Sebész késsel és tollal

Bátyámtól kaptam ezt a könyvet, ami már egy ideje a kívánságlistámon volt - a dolog szépsége az, hogy ő nem ismerte a kívánságlistámat.
Csak engem. :) Úgyhogy érthető módon rettentően örültem a könyvnek, és amint befejeztem az utolsó vizsgámat a vizsgaidőszak végén, neki is kezdtem.

A regény Kós Rudolf kézsebész professzor munkája, a sebészet, és a sebészek – sokszor megrázó – története Magyarországon a II. vh. előtt, alatt és után. Bár sok életrajz van benne, mégis olvasmányos és letehetetlen. Megdöbbentő, miken mentek keresztül a magyar orvosok, hogy kiharcolják az embereknek a legjobb ellátást…

1956. október 23-án kirobbant a forradalom, amikor is a szerző épp ügyeletet teljesített a II. számú Sebészeti Klinikán, ahova a sérülteket szállították.

„A klinika portásai nem engedték be az ÁVH-sokat kereső forradalmárokat. A nővérek a sebesült egyenruhásokat klinikai fehérneműbe öltöztették, a fejtáblájukra polgári foglalkozást írtak, a sebesült szovjet katonáknak pedig magyar neveket adtak. A harcok befejezése után az „ellenforradalmár” sebesültek adatai után nyomozóknak a klinika tagjai a nagy francia sebész, Dupuytren szavaival válaszoltak, aki a francia forradalom alatt a felkelők után kutató rendőröknek kijelentette: ’Kórtermeimben felkelőket nem, csak sebesülteket láttam’ Az intézet adminisztrátorai sem szolgáltattak ki a nyomozóknak sebesültekről szóló információkat.”
Olvashatunk még a műtétek, az altatás, a sebészet, a műtéti technikák, a vérátömlesztés történetéről, a "szerelem kesztyűi"-ről, a sebészet nagy alakjairól: Hültl, Petz, Bakay, Hüttl, Manninger, csak hogy néhányat említsek. És valóban, a sok életrajz sem unalmas, mert az embert valahogy magával ragadja az a kor, amikor az orvosok sok esetben a saját életüket kockáztatták az orvostudomány fejlődéséért, a betegek gyógyulásáért, nem akármilyen áron.

És akkor álljon itt egy szerintem gyönyörű vers a vérátömlesztésről, amit Dr. Bándy Ferenc írt, és 1943-ban jelent meg a Magyar Vöröskereszt Lapban:

"Öt óra tíz... Egy röpke pillanat,
A szürke ködben szürke gép robog,
Az útja mellett sár, vér és romok.
Egy szívet visz, a szív alig dobog.


A gép rohan, s a szív meg-megáll,
Tovább, tovább, a perc életet ér,
Üvegcsövekben készen áll a vér!
S a szív Istentől még pár percet kér.


Valaki egyszer, már ki tudja hol,
A vérét adta egy bús tavaszon.
Szőke lány vagy szép fekete asszony,
Hogy a szívben életet fakasszon.


Öt óra...Egy röpke pillanat.
Az ér megnyitva, benne kanül.
Fáradt szemekben halál árnya ül.
S künn a szteppén vad szál hegedül.


A szív gazdája már alig piheg.
A szem tág és az arca hófehér.
De halkan, halkan lüktet már az ér
Fényes csövekből áramlik a vér.


Valaki most... ki tudja, merre... hol?
Talán álmodik vagy csókol vagy dalol,
S nem tudja, hogy messzi ég alól
A vére most egy más szívbe hatol.


Öt óra húsz, egy szélmalom kering,
S kering a vér a szívben idebenn.
Nem hallat már, mint márvány hidegen
A vér dalol, a vér nem idegen.


Valaki most egy álmos hajnalon,
Mikor körülöttünk lángol a világ,
Visszakapta a férjét vagy fiát,
Az édesapját egy kicsi diák.


Öt óra harminc, egy szürke délután,
Halálvölgyből visszatért az élt
Tűzpirosan itt kering a véred,
Ismeretlen! Köszönjük Tenéked"



  • Cím: Sebész késsel és tollal - Fejezetek a magyar sebészet XX. századi történetéből
  • Oldalszám: 216
  • Kiadó: XX. Század Intézet

2011. január 29., szombat

A mi Varázshegyünk


"Huszonhárom fokos a tó. Micsoda boldogság...és az utolsó úszáskor megcsókolom a vizet: Mártival búcsúztunk így a Balatontól gyerekkorunkban."

Őszintén szólva Beke Katáról eddig nem tudtam sokat, de most utánaolvastam kicsit.
Beke Kata tanár volt, író, publicista, volt országgyűlési képviselő és kis ideig az Antall-kormány oktatási államtitkára is.
2009 decemberében, 73. évében hunyt el.

Más könyvét nem hogy nem olvastam, de még csak nem is hallottam róluk, lévén a politika nem áll túl közel hozzám, ez a kötet is csak témája miatt keltette fel az érdeklődésemet: az írónő átesik egy infarktuson, majd egy szívműtéten, és lekerül Balatonfüredre a Szívkórházba többször is.

Ami nagyon tetszett, az a lelkesedés és optimizmus, amivel a műtét(ek) elé ment, amivel az orvosokra felnézett, a határtalan érdeklődés, ami elfogta a beavatkozások előtt: hogy sosem sajnáltatta magát, vagy panaszkodott, hogy a végletekig bízni akart a kórházban és a professzorokban, hogy mindennek a jó oldalát látta, mindenkiben megtalálta az értéket és mindezek mellett jó humorérzéke volt.

"A Professzor ebben a dologban is korrekt volt. Mégis átsuhant rajtam a régi kabarétréfa, amikor immár megenyhülten a szecessziós virágok mögött beszélt velem: mi lenne, ha a borítékban egy levelet találna: Köszönöm szépen? Csak nem venné ki belőlem a műbillentyűt."
Ajánlom tehát mindenkinek ezt a könyvet, nagyon kedves kis írás, nem hosszú, olvasmányos és szórakoztató. Ez ugyan nem Thomas Mann Varázshegye, de hasonlóan szép, és a miénk..



  • Cím: Kis magyar Varázshegy
  • Oldalszám: 116
  • Kiadó: C.E.T. Belvárosi Kiadó és Kereskedelmi Bt

2010. december 7., kedd

Az orvos is ember

Nagyon pici, nagyon vékony kis könyvecske, 1990-ben adták ki.
Olyan kis történetek, novellák vannak benne, amik tulajdonképpen tényleg arról szólnak, hogy az orvos is ember: az orvos is tévedhet, az orvos is félreléphet a házasságából, az orvos is gyarló olykor.
Az elején még tetszett a könyv, de a vége fele sajnos nagyon ellaposodott, számomra nem volt élvezhető sem az írói stílus, sem a történet, egyik sem tudott lekötni, sőt, már-már úgy éreztem, hogy nem is olyan vékony és kicsi ez a könyv...



  • Cím: Az orvos is ember
  • Oldalszám: 119
  • Kiadás helye: Pécs

2010. november 6., szombat

Az első magyar veseátültetés története

Azt hiszem ezt a regényt senki nem tudja úgy elolvasni, hogy ne érintse meg legalább egy kicsit Szántó István története. Engem nagyon mélyen megérintett. Egyes szám első személyben íródott a könyv, így még jobban átéljük, amit akkor átélt a beteg..

Magyarország, 1962. ősze. Szántó István 26 éves szegedi nyomdai szerelő, és krónikus vesebeteg. Nagyon is tisztában van a betegségével, minden vonatkozásban. Tudja, hogy nagyon komoly betegséggel áll szemben: veséi az utolsókat rúgják.

Áthelyezik az I. sz. Sebészeti Klinikára, hogy ott művesekezelést kapjon. Sajnos hamarosan kiderül, hogy Istvánon a dialízis sem segít már, mindkét veséje hamarosan le fog állni.

Dr. Németh András adjunktus ekkor felteszi neki a kérdést: vállalná-e a vesetranszplantációs műtétet.
Itthon még senki nem végzett addig élődonoros vesetranszplantációs műtétet, de Dr. Németh András ösztöndíjjal Angliában tanult, a Hammersmith Klinikán ahol alkalma nyílt részt venni egy ilyen műtéten.
Mivel István menthetetlen beteg, mindannyian úgy gondolják, hogy ez az utolsó és egyetlen reménye a gyógyulásra. A donor István egyik öccse, aki alig várja, hogy odaadhassa bátyjának az egyik veséjét, és ezzel segíthessen rajta..

A helyzet ugyan nem könnyű, az Adjunktusnak kemény harcába kerül, hogy kivívja az építésvezetőnél a steril szoba megépítését: a költségvetés arra az évre elfogyott, a steril szoba megépítése pedig nem kevés pénz, ráadásul a betegnek nincs egy percnyi vesztegetni való ideje sem. Végül az Adjunktus kitartó küzdelme árán megépül a steril szoba, 1 hét alatt.

A naplóban olvashatunk István kórházi mindennapjairól, betegségének javulásáról és rosszabbodásáról, a mosolygós nővérekről ("Istenem, csak a betegek tudják, hogy mit ér egy ilyen mosoly"), orvosokról, különböző sorsú szobatársairól, majd a műtét utáni életről a steril szobában, ahol felcsillan a remény..

„– Hogy vagy, Pistikém?
– Jó veséd van, Lacikám, már jól működik.
– Jobban érzed magad?
– Igen, már ettem is.
– Légy erős, meg fogsz gyógyulni..."

A könyvet nem lehet letenni, mert bár tudjuk, hogy mi lesz a történet vége, mégis titkon remélünk mi is, Istvánnal, a kis feleségével, családjával, a nővérekkel és az Adjunktus Úrral együtt.. És az utolsó bejegyzés...szívszorító..

Az első sikeres veseátültetést Bostonban végezték 1954-ben egypetéjű ikrek között, ahol immunszuppresszióra nem volt szükség. Az első immunsuppressio a teljes testbesugárzás volt, ennek "védelmében" 1959 és 1960 között néhány átültetés történt Párizsban és Bostonban.

Magyarországon 1973-ban indult meg újra a veseátültetés, már hivatalos programként, az Egészségügyi Minisztérium által finanszírozva. 1973-ban Szegeden, Miskolcon, majd Budapesten végeztek átültetéseket. Az első sikeres - tartósan még ma is élő - betegnél 1973. november 16-án végeztek veseátültetést a Semmelweis OTE I. sz. Sebészeti Klinikáján. Ehhez nélkülözhetetlen volt az immunológiai alapok előzetes megteremtése, megfelelő szakmai előtanulmányok végzése és számos intézet szervezett együttműködése.

  • Németh András: 79 nap remény
  • Oldalszám: 120
  • Kiadó: BÁBA ÉS TÁRSA KFT.
  • A regény elolvasható ITT (aki szeret monitoron olvasni)
  • Az MTV honlapján olvasható interjú, amiben többek között megszólal Szántó László is, aki testvére donorja volt akkor.

2010. szeptember 19., vasárnap

Minden év május 27-én rá emlékezünk

A múltkori olvasmány annyira felkeltette az érdeklődésemet Robert Koch, illetve a TBC felfedezése iránt, hogy már-már sorsszerű volt, hogy belebotlottam egy Koch-életrajzba egy online antikváriumban. Abban a könyv elolvasása nélkül is biztos voltam, hogy Robert Koch fantasztikus, bátor ember volt, de hogy ilyen nagymérvű dolgokat vitt véghez életében, hogy a TBC-n kívül még számtalan kór ellen vette fel a harcot sikeresen, akár életét kockáztatva is, azt nem.
Nézzük csak egy kicsit az életét, kis is volt ő valójában.

A Koch Intézet bejárata
Göttingenben járt orvosi egyetemre, majd megházasodik, kislánya születik. Megnyer egy pályázatot, így Wollstein-be kerül körorvosnak. Wollstein csendes kis város, rendelése mellett marad ideje tudománnyal is foglalkozni. Magányába visszavonulva sokszor órákra bezárkózott a kis szobájába, hogy a kutatásával foglalkozhasson, a félelmetes TBC kórokozójának megtalálásával, amiről még semmit se tudtak akkoriban szinte, csak azt, hogy szinte mindig halállal végződik, és nem tudnak segíteni a megfertőződött embereken.

Felesége, Emmy asszony, születésnapján egy új Hartnack-féle mikroszkóppal lepi meg, ami után aztán még hosszabbá nyúlnak a saját kis házi laboratóriumában töltött órák, még lelkesebben beleveti magát a kutatásaiba. Felesége egyre jobban neheztel már rá, amiért elhanyagolja családját és betegeit is.

Koch azonban továbbra is kitartóan küzd a láthatatlan kórokozók ellen, csökönyösen és fáradhatatlanul, betegeire egyre kevesebb időt tud fordítani, legtöbb idejét a szobájába zárkózva tölti.
A regény végigvezet minket hosszú és gyötrelmes, és nem kevésbé veszélyes kutatásain, megismerjük irigykedő ellenfeleit csak úgy, mint hűséges tanítványait is, bosszúságait és sikerélményeit egyaránt.
Nagyon érdekes életet élt, persze kiváltképp a sok utazás és izgalom miatt, amikbe a kutatásai során keveredett. Ünnepelt és elismert emberré válik, és nem ok nélkül, nézzük életművét zanzásítva, idézek a Wikipédiából:

"Elsőként tenyésztette ki a lépfene bacilusokat, majd felfedezte a tuberkulózis és a kolera kórokozóját. Tanulmányozta a gennykeltő kórokozókat és leírta a baktériumok tenyésztésére szolgáló szilárd táptalaj elvét. Kidolgozta a baktériumok tiszta tenyészetének előállítási módszerét, a baktériumok tárgylemezen történő festését, meghatározta a bakteriológiai állatkísérletek alapelveit. Felfedezte az anthrax-bacilus spóraképzését, a tuberkulózisbaktériumot (1882) és a kolera-vibriót (1884). Elsőként figyelte meg a staphylococcust (1878) és a pneumococcust (1881).
Ő javasolta elsőként a bakteriológiában a hővel való sterilizálást, amellyel kijelölte a mai sebészeti csírátlanításra alkalmas eljárást. Mindezzel lehetőséget teremtett sok fertőző betegség elleni eredményes védekezésre. 1905-ben Nobel-díjjal tüntették ki."

1910-ben halt meg, tetemét a Koch Intézetben helyezték örök nyugalomra, ahol halálának évfordulóján (május 27-én) megszólal egy csengő, és az Intézet munkatársai néhány perces néma kegyelettel hódolnak emlékének.
Az Intézet mauzóleuma, ahol minden évben megemlékeznek Koch halálára


Petur László élvezetes olvasmányos stílusban írta meg az amúgy is cseppet sem száraz életrajzot, közben mindvégig azon agyaltam vajon miben fog meghalni Koch.. De nem árulom el, olvassátok el a könyvet! Érdemes.


  • Petur László: A wollsteini "fizikus"
  • Oldalszám: 198
  • Kiadó: Móra Ferenc Könyvkiadó, 1970
  • A Koch Intézet honlapja

2010. augusztus 20., péntek

Testközelben a TBC-ről - egy orvosnő memoárja

Odavagyok az orvosi önéletrajzokért, életutakért, visszaemlékezésekért. Ez is egyfajta szenvedély azt hiszem, de legalább nem káros.
Teljesen véletlenül akadtam rá a kötetre böngészés közben, és a cím alapján egyértelmű volt, hogy nekem való kötet.

Dr. Ábrahám Erzsébet az orvosi egyetemen harmadéves volt, amikor egy gyakorlat alatt kémcsöveket vizsgáltak, amelyik közül az egyik egy szerencsétlen kimenet folytán összetört. TBC bacilus volt benne.
Orvosa, a debreceni tüdőszanatórium professzora rengeteget segített neki a gyógyulásban, a szakmai részén kívül lelkileg is támogatta, erősítette a fiatal és rémült lányt.
Amikor már nem volt fertőző, a professzor felajánlotta neki, hogy ha van kedve, segítsen be egy kicsit a rendelőben, és ő megtanítja néhány dologra, amivel behozhatja az egyetemi gyakorlatokban való lemaradását.
Ő természetesen örömmel elfogadja, és még akkor meg is születik benne az elhatározás: a tüdőgyógyászat felé fog orientálódni.
Innen tehát végigkísérhetjük kalandos és izgalmakkal teli életútját, rengeteg betegének érdekes és sokszor szívszorító történetét, hiszen az ötvenes években még nemigen volt hatékony kezelés a tuberkolózis (gümőkor) gyógyításához.

Abban az időben jellemzően kétféle hatásosan alkalmazott eljárás volt: a légmellkezelés, az ún."tüdőtöltés", és a bordák részleges csonkítása (torakoplasztika), amik mostanra nem azért tűntek el, mert hatástalanok lennének, hanem mert szükségtelenek.

Az ötvenes évek elején forgalomba kerülő Isonicid (isonicotinsav-hydrazid) és az 1968-ban felfedezett Rifampicin nevű antibiotikum a leghatásosabb tbc elleni gyógyszerek lettek. A többi gyógyszer ezeknél gyengébb hatású, a sokáig egyeduralkodónak hitt Streptomycin nevű antibiotikum is háttérbe szorult.

Az Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézet adatai szerint 1950-ben még több mint 45.000 új megbetegedésről számoltak be a tüdőbeteg-gondozók hazánkban, ezzel szemben 2007-ben már csak 1752 új esetről. Míg akkor 490 új megbetegedés esett 100.000 lakosra, addig 2007-ben már csak 17,4.
Ismét növekszik azonban a friss megbetegedések száma és ma már 11 ezer beteget tartanak Magyarországon nyilván, akik közül évente 700-an halnak meg. 
Robert Koch huszonnyolcadik születésnapjára mikroszkópot kapott feleségétől játékszer gyanánt. Nem is sejtette az asszony, hogy ezzel elindította férjét a nagy bacilusvadászatban.
Március 25–e a TBC elleni küzdelem világnapja, ugyanis 1882-ben Robert Koch ezen a napon jelentette be a TBC kórokozójának felfedezését. 1905-ben megkapta a Nobel-díjat felfedezéséért.

Az első sikeres védőoltást 1906-ban Albert és Camille Guerin alkalmazta, és nevükből jött a BCG (bacilus Calmette-Guerin) oltás neve is. Emberi használata 1921-ben kezdődött Franciaországban, de a széles körűen csak a második világháború után Amerikában, Angliában és Németországban terjedt el.

Ábrahám Erzsébet doktornő könyve nem csak a kalandos életút miatt, és végtelen törődése és a betegek iránti  figyelme miatt fantasztikus. Hanem mert ezek szerint nem csak szakmailag jó, de az írásban is kiváló. Élvezetesen és olvasmányosan ír, nem hatásvadász, csak saját emlékeit meséli el nekünk, de azt úgy teszi, hogy minket is megérint a TBC-ben haldokló beteg kislány története, akit már nem lehet meggyógyítani, vagy a másik, aki csodával határos módon mégis meggyógyul.
Olyan emberi az egész, hogy időnként felpillantva a könyvből elgondolkodom, vajon régen több idő volt a betegekre? Kevesebb volt a beteg? Nem hinném, sőt. Mégis olyan megható volt olvasni, ahogy a páciensekkel törődtek az orvosok a könyvben, ahogy leültek az ágyuk mellé, megfogták a kezüket, tudtak a családi hátterükről.. Élmény volt olvasni.

És ehhez a jó érzéshez hozzájárult még az Accordia Kiadó is, akikről eddig nem hallottam ugyan, de köszönöm nekik, hogy olyan könyvet adtak ki, amiben nem volt semmi helyesírási hiba, elütés vagy bármi bosszantó dolog, ami sajnos mostanában olyan gyakori más kiadók könyveinél, és nem értem miért.

Mindenesetre szívből ajánlom mindenkinek ezt a könyvet.


  • Cím: Egy tüdőgyógyász emlékei
  • Oldalszám: 208
  • Kiadó: Accordia Kiadó

2010. augusztus 16., hétfő

16 nyelven a világ körül

„A nyelv az egyetlen, amit rosszul is érdemes tudni!”

Lomb Kató egy másik könyvét, a Nyelvekről jut eszembe címűt, olvastam már régen, és emlékszem, hogy roppant érdekesnek találtam. Mivel egész életemben szerettem, és viszonylag könnyen tanultam nyelveket (cserébe a matekkal ki lehetett űzni a világból), így érdeklődve vettem már akkor is a kezembe a könyvét, amit otthon találtam apu könyvei között. Aztán nemrég a netes áruházakat böngészve futottam bele ismét a nevébe, és kíváncsi lettem a többi művére is.
Az Egy tolmács a világ körül igen érdekesnek ígérkezett, hiszen nem csupán a nyelvekről esik benne szó, hanem Lomb Kató úti kalandjairól is beszámol nekünk, méghozzá igen élvezetesen - kicsit olyan is, mintha egy közeli ismerős mesélné nekünk egy kávé mellett.
Rengeteg országról ír, amelyekben megfordult, semmi kronológiai vagy földrajzi sorrend nincs a történetekben, útinaplójából mazsolázgat nekünk, csak ami éppen eszébe jut. Igazából miközben olvastam, kicsit csapongónak is találtam a könyvet, mert amikor épp kezdtem élvezni egy adott sztorit, a következő bekezdésben már teljesen más volt a téma. Ez eleinte picit zavart, aztán már nem, de most, hogy így leülepedett bennem a könyv, tulajdonképpen pont ez volt benne az egyik, ami jó: a spontaneitás. És amitől leginkább úgy éreztem, mintha az a bizonyos ismerős mesélné a kávé mellett..
Azt hiszem az írónőnek pontosan ez volt a célja, így hát mondhatni nagyon jól megírta ezt a kis visszaemlékezést.
Az egyik kedvenc sztorim az, amikor Japánban próbált cipőt venni, ahol köztudottan elég kislábúak a nők, és ahol a lábfej hosszát kellett lemérni, és azt bemondani cipővásárlásnál. Ő szépen lemérte, bemondta, majd az udvarias japán eladónő kedvesen felvilágosította, hogy nem nem, nem a lábszár, hanem a lábfej hosszát mérje le.

De nézzük csak, ki is volt Lomb Kató? A világ első szinkrontolmácsainak egyike, 7 éve halt meg - tavaly lett volna 100 éves. Mivel a tankönyveket ő is rettentően száraznak találta, de imádott új nyelveket elsajátítani, ezért úgy tanult, hogy megvett egy idegen nyelvű könyvet, olyan témában, ami érdekelte, olyan nyelven, amit meg szeretett volna tanulni, és olvasta, elemezte magában.
Mivel napjaink elég nagy problémája néha a nyelvtanulás/nyelvtudás, a továbbtanulás, állás, utazás vagy bármi más miatt, álljon itt
néhány praktikus tanács Lomb Katótól.

1. Bármilyen szakaszában is jársz a nyelvtanulásnak, ha éppen nem vagy társaságban (mész az utcán, buszon ülsz stb.) és mélázol magadban, akkor használd ki ezt az időt, és próbálj meg angol nyelven gondolkodni. Egy kis koncentrálást igényel, de meg lehet szokni. Az utadba került feliratokat, reklámokat is fordítsd le angolra. Ha egy szó esetleg nem jutna eszedbe, akkor válassz egy egyszerűbbet, vagy helyettesítsd magyar szóval és ne rágódj a nyelvtani helyességen sem. Ez majd a gyakorlattal és a nyelvtani szabályok fokozatos rögzülésével úgyis változni fog.
2. Olvass minél többet idegen nyelven. Az internet korában ez nem okozhat problémát, de ha könyvet olvasol, akkor először csak úgy lazán olvasd el a könyvet, amely szavakat nem érted, csak suhanj át könnyedén fölöttük, a szövegösszefüggésből úgyis ki lehet következtetni az értelmet. Ami nagyon bonyolult, nem kell törődni vele, úgyis felbukkan még egyszer és megmagyarázza magát. A könyv legyen olyan, aminek érdekel a témája, talán a legjobb a krimi, mert azt a végéig muszáj lesz kiolvasni. Ha kivégezted a könyvet, akkor lehet mélyebben tanulmányozni a meg nem értett szavakat, azokat a szóbokrokkal együtt kiszótározni és kiírni a könyvlap szélére. Amely szavakra magunktól jövünk rá, azt könnyebben megjegyezzük.
3. A szavakat a szóbokrokkal együtt tanuld meg, a szövegösszefüggésben, ne egymagukban elszigetelten. Ha el is felejtenénk a szót, akkor esetleg a hozzákapcsolt másik szó előhozza azt.
4. Tanuljunk meg minél több rövid sablonmondatot, afféle töltelék mondatokat, melyeket előránthatunk ha éppen megakadnánk a társalgásban.
5. Az új szó tanulásánál asszociálj egy már ismert szóra. 
Erről egy kedves történet:
Japánban járva egy magyar küldöttség egyik tagja nagyon be akart vágódni a vendéglátóknál, ezért megtanulta azt a kifejezést, hogy nagyon szépen köszönöm, melyet japánul csak egy szóval fejeznek ki: 'arigato'. Úgy jegyezte meg, hogy az 'aligátor' szóra asszociált. Mikor eljött a döntő pillanat és bizonyíthatta volna hihetetlen memóriáját és nyelvérzékét, nagy büszkén és hangosan köszönetet mondott japánul: 'krokodil'!
Forrás: http://www.angol.totalh.com/tanacsok/lomb_kato.html

Érdemes megfogadni őket.

2010. március 13., szombat

Nyolc perc

"Az öregember biztos lehetett benne, hogy most már a megszokottnál is hosszabban időzhet zavartalanul a másik szobában, akkor viszont már nem volt kedve visszatérni az asztalhoz, így hát ott maradt a hortyogó öregasszony mellett, kezét a kezén tartva, mintha csak ott felejtette volna."
Még nem hogy semmit nem olvastam soha Farkas Pétertől, de az az igazság, hogy nem is hallottam még róla.

Farkas Péter a nyolcvanas években, Németországba emigrált, és Kölnben telepedett le.
Ez a harmadik könyve, az első kettőről se hallottam eddig, erre is csak úgy figyeltem fel, hogy egy oldalon olvastam róla valamit, és a téma alapján érdekesnek gondoltam.

Ugyanis a könyv témája az öregedés, a felejtés, a halál szele, az idő múlása, és a szeretet. E fő motívumokra épül maga a történet, aminek főszereplői az "öregember" és az "öregasszony". Nevük nincs is, ezzel is valahogy kihangsúlyozódik számomra, hogy ez egy általános folyamat, amit a legtöbb idős kort megélő ember átél, megtapasztal. Hogy már sokszor kihagy az agy, cserben hagy és megtéveszt. Hogy a test már nem mindig engedelmeskedik a felső erőknek, vagy csak nehezen.

A cím - Nyolc perc - arra utal fülszöveg szerint, hogy ha hirtelen meghalna a Nap, nyolc percig nem vennénk észre semmit, "mert nyolc percig tart, amíg a sugárzás eléri a Földet."

Elég vegyes érzelmeim vannak a könyvvel kapcsolatban. Egyrészt tetszett, mert bár konkrét története nincs a könyvnek, csupán két öreg ember napi rutinját kísérhetjük végig, megismerve minden rigolyájukat, gondolataikat (bár leginkább csak az öregemberét), nehézségeiket, egymáshoz fúződő hihetetlen szeretetüket, ami kitartott eddig a korig is - és ez azért szívmelengető, kicsit az ember erre vágyik titokban talán, hogy így megöregedni, de jó lenne. Együtt, szeretetben, törődésben. A történet lassú, vontatott, de mégis érdekes, fenntartja a figyelmet.
Azonban be-becsúsznak olyan részek, amik már annyira nem passzolnak a képbe (pl. az ápolási árjegyzék), és amik nem lett volna baj, ha kimaradnak, mert egy ilyen történetet amúgy sem lehet túl hosszúra nyújtani.

Azt gondolom meg lehetett volna írni ennél tömörebben is, néhány részt kihagyva, de nem bánom, hogy elolvastam, a maga módján szép regény az elmúlásról, a szeretetről, az agyunkról, rólunk.

- A könyvről még
- Élet és Irodalom cikk

2010. február 24., szerda

Szeretők - A titkos viszonyok lélektana

Nem is gondoltam, hogy ilyen pici, vékony könyv, de tulajdonképpen nem éreztem a végén, hogy lehetett vagy kellett volna tovább ragozni a témát. Rövid, tömör, tartalomtükröző. :)

A könyvet négy szerző írta, a Mesterkurzus kötetek egyik - viszonylag - új kiadása.
Mivel engem különösen érdekel ez a téma, ezért amikor megláttam valahol ezt a könyvet, elég hamar be is szereztem, rettentően kíváncsi voltam, hogy mit tudnak összehozni ők négyen: Bácskai Júlis, C. Molnár Emma, Mester Dóra és Popper Péter.

Tulajdonképpen nem voltak nagy elvárásaim, mert úgy gondoltam maga a téma kicsit elcsépelt, csak akit közelebbről érint a dolog, szívesen olvas róla gondolatokat, külső véleményeket, mint ahogy én is. Nem vártam semmi világmegváltást, csak kíváncsi voltam, milyen szempontból közelítik meg a dolgot. És voltak nagyon érdekes gondolatok, főleg Popper Pétertől.

Azt például nagyon igaznak éreztem, hogy egy kapcsolatban kell, hogy legyenek bizonyos "titkok", amik nem feltétlenül olyan titkok, amikre az ember először gondol, hanem hogy amikor két ember együtt él, nem kell mindent közösen csinálni, átélni. Például ha a nő este elmegy zuhanyozni, csukja be maga mögött az ajtót - nem kell a férfinek látnia, ahogy pisil, ahogy fogat most, ahogy zuhanyozik. Majd amikor rendbe tette magát, kijön.
És erről eszembe jutott a sminkelés. Múltkor valaki - egy férfi - épp ott volt, amikor a szokásos reggeli rutinban sminkeltem magam - és kimondottan zavart. Pedig nem volt idegen, sőt. De úgy éreztem, ez olyan része a dolgaimnak, aminek csak az eredményét szeretném megosztani egy férfivel, egyszerűen zavar, ha látja, hogyan készülődöm. Szóval ebben igenis lehet valami. Hogy maradjon meg a varázs, ne tárjunk mindent fel.

És hogy persze, mindig az a szemét harmadik, de ha Pistike és Mancika olyan boldog, hogy semmi gond nincs, hiába jön a galád csábító Petike, Mancika nem fog félrelépni. Ha viszont nem boldog, akkor igenis megtörténhet.
Persze vannak a macsósabb típusú férfiak is, akik a mennyiségre utaznak, de az már egy másik kategória.

Szóval összességében érdekes gondolatok vannak benne, nem csalódtam.
"Miről szól a vágy? Szólhat csupán rólunk. Van olyan, amikor a szerető és a hitves is csupán statiszta abban a filmben amit önismereti kalandozásnak is hívhatunk. Játéknak magunkkal, ismeretlen helyzetekkel, határátlépésekkel, a tiltott és az engedett világával. Lehet, hogy még a múlttal van dolgom, lehet, hogy a szüleim múltjával. Otthonról vagy valahonnan hozott élménnyel, traumával. Nagyon sok kalandunk van önmagunkkal, de ebben sokszor szükségünk van az emberi interakciókra, a másik tükrére, a helyzet kínálta kiszámíthatatlanságra."

2010. február 22., hétfő

A férfi

A nő után ennek kellett jönnie, és nem csak azért, mert Bt. elhozta nekem kölcsönbe, hanem mert annyira tetszett A nő, hogy úgyis megszereztem volna, mert úgy érzem egy ilyen must have. :) Legalábbis számomra.

Szintén nem csak férfiaknak szól a könyv, egyaránt mindkét nemhez szól. Néha elgodolkodtam azon, amikor olvastam, hogy Csernus doktor hogy viselkedik a párjával, hogy ilyen férfi létezik még? Vagy csak a mesében? És tényleg, a férfiak (tisztelet a kivételnek, mindig) miért nem képesek kimondani az érzéseiket, beszélni róluk? Miért olyan nehéz lekommunikálni a dolgokat? Talán túl könnyű lenne, ha mindent meg lehetne beszélni..

Ez a könyv kicsit lightosabban van megírva, mint A nő, ez tény. Persze azért itt is megkapják a férfiaknak nem nevezhető hímneműek: pp-k, azaz puhapöcsök. És egyetértek, sajnos sokukra leginkább ezt a jelzőt aggatnám a "férfi" helyett, úgy érzem jogosan.

Most kicsit úgy hangzik, mintha valami megkeseredett férfigyűlölő lennék :)) pedig nem, nagyon nem. És úgy szeretnék hinni abban, hogy a sok rossz tapasztalat után kellemesen csalódok majd.

"A szavak mellett fontosak a tapintások, simogatások, ölelések, cirógatások."
Ez így van. De még mennyire..  De fordítva is igaz.

2010. február 14., vasárnap

A Nő

Már olyan kíváncsi voltam Csernus doktor könyvére, de valahogy nem került a kezembe, most viszont a csoporttársam kölcsönadta, így a vizsgaidőszak legvégén, szóval kiérdemeltem. :)

Hát őszintén meg kell mondanom, nem csalódtam. Sőt. Még inkább felnézek most rá, mert amit, és ahogy ír ebben a könyvben, az szenzációs.

Szenzációs, mert teljesen logikusan építi fel a dolgokat, az előzményekkel és a következményekkel együtt. Mert magamra ismertem néhány esetben, és megdöbbentő élmény volt, pedig így a "terápia" nem is személyreszabott volt, de mégis olyan "aha-élményem" volt helyenként..

Elképesztően jó könyv, és engem nem zavart a vulgáris stílus se, amit néhol használt, szerintem az inkább hangsúlyossá tesz dolgokat, kijelentéseket, amikre az emberek amúgy nem figyelnének fel, így viszont muszáj észrevenniük, mi van odaírva, beléjük ég..

Tényleg félelmetes, hogy az emberek néha mennyire vakok. Vagy hülyék. Én is sokszor voltam már abban a helyzetben, ó de még mennyiszer, hogy tudom, nagyon jól tudom, hogy hülyeség, amit csinálok, de mégis csinálom. Erre vajon mi a franc a magyarázat? Az emberek néha idióták, nagyon idióták.

Most kedvet kaptam Csernus doktorhoz, így A férfi már a kezemben is van, és már az előadásai között is böngészgetek. Azt hiszem eljött az idő, szembenézni önmagammal, a félelmeimmel, gyengeségeimmel, megrázni magam és Nőként élni. Mert máshogy nem éri meg.

2010. február 2., kedd

Doktorok könyve

Nagyon izgatott már ez a könyv. Egyrészt ugye a beteges vonzódásom az egészségügyhöz, másrészt kíváncsi voltam az interjúkra bizonyos orvosokkal, Csernus, Csókay, Czeizel, és azokra is, akikről még nem hallottam.

Minden személy, minden interjú előtt egy röpke ráhangoló bevezető szöveget olvashatunk Sziebig Tímeától, vannak hangsúlyosabb témák, de mindegyik beszélgetés a maga módján irtó érdekes, legalábbis nekem nagyon tetszett.

Ranschburg doktor gyerekkori történeteit izgalommal olvastam, Csernus szórakoztatóan érdekes, mint mindig, Pernerről szégyenszemre nem hallottam még, pedig apu is bent feküdt a Transzplanton, és ugye van nekem egy Gabom, Csókay módszerét felháborító, hogy nincs pénz használni (nincs pénz erre, egyszerűen nonszensz), és a többiek is érdekesek.

A hit furcsa módon elég nagy hangsúlyt kap a kötetben, de azért nem zavaróan. Talán csak az ilyen sok mindent megélő emberek ennyire vallásosak, nem tudom.

Mindenesetre tetszett, nagyon, de el tudnék képzelni egy hosszabb kötetet, még több doktorral.

- Kedvcsináló ízelítő
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...