Working Stiff: 2 years, 262 Bodies, and the Making of a Medical Examiner

Working Stiff: Two Years, 262 Bodies, and the Making of a Medical Examiner by Judy Melinek
My rating: 5 of 5 stars

“Oh, yes—that thing about house cats is true. Your faithful golden retriever might sit next to your dead body for days, starving, but the tabby won’t. Your pet cat will eat you right away, with no qualms at all. Like any opportunistic scavenger, it will start with your eyeballs and lips.” 

Dr. Judy Melinek sebész rezidensként töltötte gyakorlatát, egy őt mindenben támogató férjjel maga mögött, aki némileg aggódva figyelte a túlhajszolt életét. Dr. Melinek szenvedélyesen szerette amit csinált, azonban amikor az egyik 36 órás ügyelete után ájultan esett össze a kórházban, ő is belátta, hogy ezt nem folytathatja tovább. A törvényszéki orvoslás mellett döntött.

Briliánsan megírt könyv, minden szempontból. A történet lebilincselő, kellően vegyítve a tudományt, magánéletet, érdekességet, anatómiát, munkát, mindezt olvasmányosan összeolvasztva, az esetek és történetek egymásba folynak, szinte észre sem vesszük.

"I couldn't remember whether I had examined Andres Garcia's rectum. I agonized about it all evening at home, thoroughly ruining my husband's dinner."

A 2001.09.11-ei new york-i terrortámadás pont a gyakorlata idejére esett, egyike volt annak a 30 orvosnak, akiknek feladata az áldozatok maradványainak beazonosítása volt. Érzékletesen írja le, milyen kemény és érzelmileg megterhelő munkát végeztek. Utólag ő is elmereng rajta, hogy bírt ki ép ésszel.

“I had a wonderful rejuvenating half-hour massage before going backt to work. "You"re under a lot of stress because your chakras are way out of whack," the pleasant young masseuse informed me.  

That, and I'm working a graveyard shift sifting through fetid human remains under Frankenstein conditions, I thought privately. That, and the chakras.” 

Az írónő humora teszi fel az i-re a pontot, egyszerűen úgy érzi az ember, hogy nem bírja letenni a könyvet (bár néha mégis muszáj, mert időnként sokkoló), és mint a kisgyerek az esti mese végén, csak azt érezzük, hogy 'mesélj még!'.
Legalábbis én még pár száz oldalnyi Judy Melineket el tudtam volna olvasni..


View all my reviews

When ​Breath Becomes Air

When Breath Becomes Air by Paul Kalanithi
My rating: 5 of 5 stars

Nehéz még belekezdeni is egy olyan könyvbe, aminek tudjuk, hogy tragikus vége lesz. De megéri. Mert Paul Kalanithi egy csodálatos orvos és legfőképp ember volt, aki nem a betegekért, hanem a betegek mellett akart lenni orvosként. Fogni a kezüket a nehéz úton, ami rájuk várt – a diagnózis után, a műtét előtt, a lábadozás idején. Segíteni feldolgozni a sokszor szinte felfoghatatlant.

Mint ahogy erre az ő életében is sor került, és ő ezt emelt fővel, végtelen méltósággal csinálta végig, hátrahagyva halála után feleségét és kislányát. 37 éves volt.

Because Paul is buried on the windward side of the mountains, I have visited him in blazing sun, shrouding fog, and cold, stinging rain. It can be as uncomfortable, as it is peaceful,both communal and lonely – like death, like grief – but there is beauty in all of it, and I think this is good and right.

Magyarul is megjelent "Elillanó lélekzet" címmel.

View all my reviews

Do No Harm: Stories of Life, Death and Brain Surgery

Do No Harm: Stories of Life, Death and Brain Surgery by Henry Marsh
My rating: 5 of 5 stars

“Every surgeon carries within himself a small cemetery, where from time to time he goes to pray – a place of bitterness and regret, where he must look for an explanation for his failures.’ René Leriche, La philosophie de la chirurgie, 1951” 

Történetek az Életről, Halálról, lelkiismeretről és felelősségről, érzelmekről és elhivatottságról. Mindez egy fantasztikus ember és orvos látószögéből megírva, egy olyan emberé, akinek a szikéje alá habozás nélkül befeküdnénk. Bár a betegek hajlamosak isteni hatalommal felruházni az orvosaikat, végül is az orvos is ember, aki hibázhat és hibázik is, csak az ilyen hiba sok esetben fatális. Henry Marsh erről a csodaszép, de iszonyú nagy felelősséggel terhelt világról mesél nekünk.

View all my reviews

A Sziklakórház története

„Emlékszem, hogy egy városi busszal hoztak sebesülteket. Tele volt a busz. Hoztak egy kisfiút, aki 12 éves volt és mindkét lábát elvitte a saját Molotov-koktélja. Egy tankot akart felrobbantani szegény. De volt ott tüdő-, váll- és gyomorlövéses. Máthé András főorvos egy fejlövéses agyából kioperált golyót viselt a nyakában.” (Lazáryné dr. Zsindely Zsuzsanna nővér, 1956.)

A bejárat

A Sziklakórház a Budai Vár aljában található tíz kilométer hosszúságú barlang- és pincerendszer része. A második világháború kitörése előtt óvóhellyé alakult, majd később Dr. Szendy Károly polgármester elrendelte a sebészeti kórház kialakítását, ami 1939-ben kezdődött és sebészeti szükségkórház néven 1944. februárjában nyílt meg. A mintegy 300 személyes kórházban 600-700 embert ápoltak az ostrom alatt, a teljes barlangrendszerben pedig csaknem 20 ezer katona és környékbeli budai polgári lakos bujkált 1945 februárjában.

A műtő

A kis könyvecske nagyon rövid, de annál érdekesebb olvasmány. Olvashatunk benne az egykor ott dolgozó orvosok, nővérek, és betegek visszaemlékezéseiről, továbbá műszaki rajzok és fényképek teszik még színesebbé a kötetet, amelynek hősei valóban önfeláldozó munkát vittek véghez.

„A néptelen, de holttestekkel, döglött lovakkal, kiégett villamosokkal szegélyezett úton végtelenségnek tűnt, amíg feljutottam a Lovas útra. A Bécsi kapun át éppen egy nagyobb csoport német hadifoglyot kísértek lefelé. Eljutottam a Sziklakórházhoz. Dante járt az eszemben: úgy éreztem, átléptem a Pokol kapuján!” Dr. Bogárdi Mihály egykori páciens, 1945.

Friedrich Born

Kiemelném a svájci származású Friedrich Born-t, aki 1944 májusától volt a Nemzetközi Vöröskereszt képviselője Budapesten.

A nyilas uralom idején jelentős mentőtevékenységet végzett: zsidó kórházakat, árvaházakat helyezett vöröskeresztes védelem alá, tömegesen bocsátott ki védleveleket. A Sziklakórházat is ő helyezte a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alá, így sem a nyilasok, sem a szovjetek nem pusztítottak benne, az ott ápolt civilek és katonák megmenekültek a megtorlásoktól, ahogy a kórház orvosai, ápolói is.

Born tevékenységét 1988-ban a Világ Igaza kitüntetéssel ismerték el, Budapesten egy rakpart szakaszt neveztek el róla és emléktáblát is helyeztek el a tiszteletére.

1962 és 2007 között a János Kórházhoz tartozott, eközben pedig a Polgári Védelem használta raktárnak. 2004 és 2006 között a Krétakör Társulata tartott itt előadásokat. Múzeumként részlegesen már 2007-től, majd a mai formájában 2008 márciusától látogatható.

A minap olvastam egy cikket arról, hogy most már a különleges műveleti erők, azaz a kommandósok is bekerültek a múzeum falai közé. Mondván: "A Sziklakórház története az embermentés története. A történet nem ért véget 1945-el vagy 1956-al. Napjaink konfliktusaiban is jelen van a rendkívüli profizmus és bátorság. A célok és eszközök mások, az emberek is, de a tulajdonságaik hasonlóak."

Mindenkinek meleg szívvel ajánlom ezt a kis összefoglalót!

(Források: mult-kor.hu , librarius.hu, mandarchiv.hu, mellekhatas.hu)

• Cím: Tatai Gábor A sziklakórház rövid története 1935-2002 
• Oldalszám: 44 oldal
• Kiadó: Magánkiadás
• A Sziklakórház Múzeum oldala 
• Cikk a Múzeumról

Egy neurológus lábának története

"Amikor nem szenvedünk hiányt fiatalságból, szépségből, tehetségből, erőből, amikor hírnév, hála, vagyon az osztályrészünk, s valóra válnak álmaink, könnyű kedvesnek lenni, szerető szívvel fordulni a világ felé. De ha elfogy a szerencsénk, eltorzul a testünk, eltűnnek képességeink, megsérül épségünk; ha cserbenhagy az egészségünk és az erőnk, ha arra eszmélünk, hogy betegek vagyunk, szenvednünk kell és nincs biztos remény a gyógyulásra, akkor karakterünk a végsőkig próbára tétetik." 

Ez az első könyvem Oliver Sacks-tól, pedig már régóta fenem rá a fogam, sőt, a "The Man Who Mistook His Wife For A Hat" (A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét) már egy ideje a polcomon pihen, de még nem olvastam el. Ehhez a könyvéhez viszont most egy elég jó akcióban jutottam hozzá, és kedvet kaptam rögtön elolvasni.
Aki nem hallott még róla, Oliver Sacks az Albert Einstein College of Medicine ideggyógyász-professzora. 


A történet felettébb izgalmasnak ígérkezett: egy szerencsétlen baleset folytán maga az író válik orvosból pácienssé. és ebből a szemszögből írja meg ezt könyvet.
Sacks egyik nap gyalogtúrára indul a norvég hegyekbe, egyedül, de szerencsétlenül belebotlik egy bikába, és a menekülésben megsérül a lába, méghozzá elég súlyosan. Azt már ott diagnosztizálja önmagán, hogy quadricepszín szakadása van, és a tónustalan izomból következtetve idegbénulása. Világos számára, hogy egyedül, egy hegy tetején senki nem fog rátalálni - maximum a bika -, így amennyire a körülmények megengedik, rögzíti a lábát (az esernyőt használja sínnek), és kúszó-mászó mozgással elindul visszafelé, nagy fájdalmakkal, szép lassú tempóban, fohászkodva, hogy még mielőtt ráesteledik, valami történjen. Szerencsésen egy épp arra vadászó apa és fia rátalálnak. így eljut a kórházba, ahol megkezdődik a "kalandja" páciensként. 

A kórházban hirtelen rászakad az az érzés, hogy most nem tud semmit sem irányítani,  hiába orvos, senki nem kérdezi meg a véleményét semmiről, arról sem ő dönt, hogy a műtétet altatásban vagy gerincvelői érzéstelenítésben csinálják meg: teljesen kiszolgáltatottan vár a sorsára.


A műtét sikerült, a sebész szerint minden rendben is van, de Dr. Sacks rémülten konstatálja, hogy a lába "eltűnt". Ott van, de még sincs. Csak lóg ott, de nem tudja irányítani, teljességgel idegen, mintha nem is hozzá tartozna. 
Próbálja önmagát diagnosztizálni, Pötzl szindrómára gyanakszik (amikor a beteg szélütés vagy daganat miatt hirtelen nem vesz tudomást teste bal oldaláról, vagy meg van róla győződve, hogy a végtagja idegen, nem létező, vagy esetleg másé). Sacks vissza is emlékszik egy saját volt betegére, aki hirtelen arra ébredt, hogy - szerinte -egy hulla lábát rakták az ágyába, amit ki akart onnan dobni, így kiesett az ágyból. Végül kiderült, hogy egy tumor volt a jobb agyféltekéjében, a parietális lebenyben, ami éjszaka vérezni kezdett. Sacks szerint agyának az a része, ahol a lábának helyzete leképeződik, reggelre eltűnt. Mindezt igazolta az is, hogy a tumor eltávolítása után az érzékelés visszatért.


De nem is mesélném el végig a tépelődéseit, mert ő sokkal érzékletesebben és logikusabban vezeti ezt le, és lényegében az egész könyv erről a kétségbeesett találgatásról, reményről és kiszolgáltatottságról szól. Sacks nagyon érzékletesen ír arról az érzésről, hogy milyen, amikor egy orvosból lesz páciens, és pláne amikor olyan problémát fedez fel magán, amivel a szakirodalom sem igen foglalkozik, mert a betegek vagy nem mernek róla beszélni, vagy nem tudnak - mert ők meg vannak róla győződve, hogy az nem az ő testrészük -, vagy nincs is aki meghallgatná őket. Hiszen a sebész elvégezte a műtétet, minden rendben is van, tehát anatómiai oka nem lehet, a többire pedig nincs idő..


A neurológusok sokáig nem foglalkoztak a tudat struktúrájával, úgy vélték azt a területet meghagyják a pszichiátereknek. Ez azért is volt így, mert a 19. században Charcot, a nagy neurológus, kiadta Freudnak és Babinskinek, hogy különböztessék meg a szervi eredetű bénulásokat a hisztériás eredetűektől. Azonban Babinski végül kinyilvánította a "harmadik tartomány" létjogosultságát, amikor a szervi zavarok okozzák a tudat rendellenességét.


Érdekes a filozófiai és történelmi fejtegetése is a könyv végén, és tulajdonképpen amiatt is olyan izgalmas a könyv, hogy pont maga Dr. Sacks kerül a beteg szerepébe. Egy picit azonban túlzónak és elnyújtottnak éreztem a könyvet, sokszor volt az az érzésem, hogy fele ennyi lap is elég lett volna a történethez. És azt is jól éreztem, hogy nem ez az ideális első könyvnek Sacks-tól (ezt sok helyen írják mások az értékelésben is, hogy ne ezt válasszuk elsőnek), de most már mindegy, a kedvem nem ment el Sacks-tól, inkább kíváncsibbá váltam a többire. 


Egyébként az Ébredések (1973) című könyvéből Robert De Niro és Robin Williams főszereplésével nagy sikerű film készült, amelyet Oscar-díjra is jelöltek.  2002-ben neki ítélték a Rockefeller Egyetem Lewis Thomas-díját, amivel írói életművének értékeit ismerték el.

• Eredeti cím: A Leg to Stand On
• Kiadó: Park Kiadó
• Oldalszám: 300
• Oliver Sacks oldala

Küzdelem a Lyme-kórral

Makra Ágnest már lassan 30 éve csípte meg egy kullancs, azóta küzd azzal szörnyű betegséggel, amit Lyme- kórnak hívnak. Nagyon sok szenvedésben volt már része ez alatt a három évtized alatt, mind fizikailag, mind lelkileg, azonban Ágnes nem tört meg, és nem engedte, hogy a kór maga alá gyűrje. Küzdött és remélt, mert csak így lehetett túlélni, és csak így lehet most is. Hogy egy nap arra ébred majd, hogy nincs fájdalom.

Akkoriban, amikor kálváriája 1985-ben egy ici.pici kullancs miatt megkezdődött, Magyarországon még nemigen tudták beazonosítani a Lyme-kórt. Hosszas egyéb vizsgálatok után végül rásütötték, hogy pszichózis, hiába próbálta bizonygatni az orvosoknak és a nővéreknek az ellenkezőjét, hogy ő márpedig érzi, hogy valami nincs rendben a testében, nem hittek neki. Emiatt még erősebbnek kellett lennie, hiszen tudta, ha hisztizni kezd, már tényleg nem moshatja le magáról a pszichés megbélyegzést.

A betegség fél éve lappangás után megtámadta az idegrendszerét, ízületeit; Ágnes tolószékbe kényszerült. Végül egy Amerikában élő magyar orvos igazolta betegségét, akkor már nagyon le volt gyengülve. Végső kétségbeesésében Mexikóba utazott, - amire a pénzt szimpatizánsai gyűjtögették számára össze, hogy ki tudjon utazni - egy kezelésre, aminek a lényege az volt, hogy maláriás vérrel fertőzik őt meg, és a magas láz majd elpusztítja a kórokozókat a szervezetében. A láztól teljes önkívületben fetrengve, hányingertől és lázálmoktól gyötörve töltötte napjait az ottani kórházban, az orvosai a karjukban vitték ki zuhanyozni is. A kezelés, bár jól sikerült, de sajnos nem sikerült az összes kórokozót megölni a szervezetében, csak csökkenteni a számukat, többszöri kiutazás és kezelés után is.

Ma már jobban ismerik ezt a borzalmas betegséget az orvosok, de nagyon fontos, hogy az emberek észrevegyék a legapróbb jeleket is, és figyeljenek rá. Makra Ágnes ezért is írta meg könyvben az ő történetét, hogy felhívja mindenki figyelmét rá, hogy egy apró kullancscsípésből milyen életre szóló betegség alakulhat ki.

Ágnesnek ma már férje és kisgyereke van, akik mindenben támogatják és segítik, így legalább már nem egyedül kell felvennie a harcot a betegséggel.
Fantasztikus a bátorsága és kitartása, kívánok neki gyógyulást és boldogságot!

• Cím: Makra Ágnes: Kullancscsípéstől a maláriáig
• Kiadó: Maszk Egyesület
• Oldalszám: 217

Dr. Varró Vince, akit érdemes megismerni

Nagy elánnal kezdtem neki Varró Vince könyvének, hogy aztán egy kicsit megszeppenjek rögtön azon, hogy ez a memoár mennyire tömény, és mennyire személyes. Ha valaki mesél neked Mici bácsiról, vagy Paxiról, osztálytársak szüleinek életéről, (akiket természetesen te magad nem ismersz), és egyéb részletekbe menő életutakról, felmerülhet benned a kérdés, hogy jó jó, na de biztos kíváncsi vagyok én minderre?

A válasz nagyon hamar igenlő lett bennem, ami leginkább Varró Vince közvetlen és kedves stílusának, őszinte köszönhető. Hirtelen nagyon kíváncsi lettem erre az emberre, és a barátaira, muszos éveire, a szakmai karrierjére, a családi hátterére, külföldi és itthoni kalandjaira, orvosi pályafutására, politikai harcaira, mindenre, ami vele kapcsolatos, és amit ebben a könyvben megosztott velünk.

És igen, tömény a könyv, de a végén már alig akartam letenni. Egy vele készült interjúban azt mondja, hogy ő már olyan idős, hogy a fiatalok közül már senki nem is tudja, ki ő. Úgyhogy ismerjük csak meg őt, mert érdemes.

1970 és '91 között Szegeden a Belgyógyászati Klinika tanszékvezető egyetemi tanára volt. 1991-től emeritus professzor. A Magyar Gasztroenterológiai Társaság egyik alapítója, kezdettől főtitkára, majd 10 éven át elnöke.
"Klinikai tevékenysége során nemzetközi hírű gastroenterológiai centrumot hozott létre, amely jelentős eredményekkel járult hozzá a modern gastroenterológia fejlődéséhez. Varró professzor úr a gastroenterológia és a belgyógyászat területén iskolateremtő személy: két tanítványa lett tanszékvezető egyetemi tanár, hat tanítványa kapott egyetemi tanári, három egyetemi magántanári, tíz pedig osztályvezető főorvosi kinevezést az ország különböző területein. Igen gazdag tudományos tevékenységet fejtett ki. Kitűnő szakmai munkásságát itthon és külföldön egyaránt ismerik és elismerik. Több magas kitüntetés birtokosa, többek között kitüntették az MTA Eötvös Koszorújával, a Szegedért Alapítvány Fődíjával, Kiváló Orvos, Markusovszky-díjas, Szent-Györgyi Albert-díjas. Számos hazai és nemzetközi szakmai szervezetben töltött be vezető tisztséget." (Klebelsberg Kunó-díj emeritusi fokozata, szövegrészlet)

Olvassuk tehát könyvét nagy szeretettel és kíváncsisággal, mert sokat tanulhatunk belőle, mind emberileg, mind szakmailag.
Azt olvastam, hogy Varró Doktor Úr tavaly ünnepelte 90. évét, és szellemileg még mindig aktív, aminek őszintén örülök.
Itt pedig egy videó is, amit vele készítettek a Szegedi Klinikán, illetve egy interjú vele.

• Varró Vince: Zárójelentés
• Oldalszám: 251
• Kiadó: Medicina

Picasso, az anti-nagypapa

Először is le kell szögeznem a tényt: szeretem Picassot. Persze elég sok festménye van, amit nem tennék ki a szobámba, de azért valljuk be, zseniális művész volt. Amikor egyszer Nizza-ban jártam, egy kiállításon vettem róla pár képeslapokat, amiket mostanában tervezek méltó keretbe foglalni és kitenni a falamra.
Ezek után olvastam el Picasso egyik unokájának, Marina Picassonak könyvét, ami csak azért érdekes, mert a könyv hangvétele nem túl pozitív-nosztalgiázós hangot üt meg, és akkor még finoman is fogalmaztam.

Az unoka könyvének megírását állítólag harmincévnyi hallgatás előzte meg, illetve több mint egy évtizedes pszichoterápia folyt közben.

Marina a múltat a családi kapcsolatok tükrében eleveníti meg: apja, Paulo örökös elnyomását és behódolását a Művésznek, nagyapja egész családra ránehezedő hatalmával és önkényességével, önzőségével, bátyja, Pablito érzékeny világával, és anyja, a Picasso-t "sztároló", nem igazán mintaanyaként viselkedő szülő emlékével.

Marina soraiból árad a keserűség, a hosszú éveken át cipelt családi teher és fájdalom. Fájdalom, hogy a nagyapa nem volt olyan nagyapa, amilyen a mesékben van. A nagyapa egy saját világában élő zseni volt, akinek sem ideje, sem türelme nem volt unokáira, és az egész családjára. A találkozások velük inkább csak hivatalos látogatások voltak, ami az unokák vélhetően elég rosszul éltek meg akkoriban. Mivel a gyerekek a szülőktől nem (sem) kapták meg a kellő odafigyelést és szeretetet, a nagypapa lett volna a mentsvár számukra, aki babusgatja őket, de sajnos ez nem így volt. Picasso nem ez a típus volt.

Sajnos a könyv eléggé erre van kiélezve, tulajdonképpen egy elfojtott szeretethiány tör ki Marinából, Picasso munkásságáról nem sokat olvashatunk. A sorok nagyrészt vádaskodó hangvétele nem feltétlenül vált ki az olvasóban rokonszenvet és együttérzést. Kicsit olyan, mint amikor az ember belecsöppen egy számára érdektelen veszekedés közepébe, de kénytelen végighallgatni. Azért szerencsére vigasztalnunk nem kell Marinát, arra valószínűleg ott volt neki a pszichoterapeutája, aki ösztönözhette őt e könyv megírásában.

Mindenesetre későbbi magánéletében nem bízza a véletlenre: több vietnami árva gyereket is örökbe fogad, és szintén Vietnamban létrehoz egy úgynevezett Gyerekfalut, ami hátrányos helyzetű gyerekek számára nyújt otthont. Valószínűleg magában így kompenzálja az érzést, hogy bár ő a nagy Picasso unokája, de ellentétben a saját felmenőivel, ő mindent meg akar adni a saját családjának. És ezzel nincs is baj. Csak szerintem jobban járt volna, ha a könyv helyett naplót írt volna, saját magának.
Inkább olvassuk el Gertrude Stein: Picasso c. művét!

• Marina Picasso: Nagyapám
• Kiadó: Etoile Kiadó
• Oldalszám: 223