Már nem emlékszem milyen apropóból jutottam el Heller Ágnes e könyvéhez, talán Az érzelmek elméletét néztem ki egyszer valamelyik netes könyváruházban, és mivel az éppen nem volt rendelhető, erre esett a választásom.Talán azért is, mert valami miatt már nagyon kíváncsi voltam Heller Ágnes írására, és ezt egy újságban olvasott interjú megerősítette annyira, hogy levegyem a polcról a könyvet, illetve talán az is közrejátszott, hogy voltam New Yorkban, persze csak látogatóban, de azért más úgy olvasni, hogy az ember jobban el tudja képzelni a dolgokat.
Összességében tetszett a könyv, olyan filozofálgatós, nosztalgiázós, érdekes leírás volt. Nagyon tetszett, ahogy az elhunyt barátairól nosztalgiázott, régi lakásokról, emlékekről, érzésekről.
Egyedül a közepe volt az, ami kicsit untatott. A különböző régi naplórészletek idézése régi operák leírásáról, hát az annyira nem tud szórakoztató lenni, legalábbis a pár mondatos tömör értékelésekből nem tudtam átérezni az élményt sem, amit átélhetett, szóval szerintem ez inkább neki emlék csak, így könyvben annyira nem szórakoztató, sőt. Mondjuk a fülszövegben le is írja, hogy miért ír ennyi privát bejegyzést, de úgy gondolom ami privát, azt nem kell könyvben megjelentetni, vagy ha igen, az legyen a nyilvánosság számára is szórakoztató, vagy legalábbis érthető.
Persze lehet, hogy valaki számára az, de a néhány kritika, amit olvastam a könyvről, mind megemlíti ezt a "bakit", ha nevezhetem annak.
Viszont a vége is jó volt, tetszett, ahogy a barátságról filozofál, az nagyon megérintett, sok igazság van benne.
És egyik kedvenc részem:
"Tárgyakhoz amúgy sem nagyon ragaszkodom. Azért nem vagyok következetes gyűjtő sem. Csak az emberekhez ragaszkodom. Talán túlságosan is. Néha azt hiszem, hogy fordítva szerencsésebb lett volna. Nincsenek hűtlen tárgyak."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése